A már korábban letartóztatottak után sejteni lehetett, hogy a magyar értelmiségiek ellen készül a román diktatúra kirakatpert rendezni. Így is történt. Teltek a hónapok, az évfordulók, a jeles napok, születés- és névnapok, rég elfogyott az a sok élelem, amellyel szüleink, testvéreink leptek meg a tárgyalás után engedélyezett, tízperces búcsútalálkozáskor.

Az első börtönkarácsonyt Marosvásárhelyen éltem meg. A nagy cellában különböző vallású rabok voltak, magyarok, románok vegyesen. Eljött a nagy nap, december 24-e. A karácsonyi csodát, Krisztus urunk megszületését és nemzetünk védőanyjának, Máriának örömét éltük át mi, magyarok, de a románok, szászok, cigányok is valamennyien felöltötték a le nem adott ruhákból a kevésbé viseleteseket. A négy, csoporthírverésért letartóztatott jehovista külön húzódott, mint mindig, de figyelték ők is csendben a történéseket.

Ünnepeltünk. Előkerültek a rejtetten megőrzött cigaretták, cukorkák, kekszek, szalonnák, és az örökké éhes rabok mindegyike kapott a karácsonyi ajándékból. Jehova tanúi nem fogadták el, de a kivételes napra való tekintettel ezúttal nem érte őket gúnyos vagy haragos megjegyzés. A szentesti „vacsora” után előbb dúdolva, majd egyre hangosabban felhangzott a karácsonykor elmaradhatatlan Csendes éj, szentséges éj kezdetű, szép szövegű és dallamú ének, amely szintén különleges körülmények között született egy német kisvárosban.

Csendesebben! – kopogott be egy idős folyosóőr, aki nem tartozott a durva, fenyegetőző őrök közé. De egyre többen csatlakoztak a jó hangú éneklőkhöz. Volt, aki kijelentette, hogy ha jön is a megtorlás, ő nem bánja. És szólt az ének. Egy-egy kis csoport ölelkezett össze, a meghatott arcokon árulkodó könnycseppek jelentek meg. Megnyíltak a szívek is, és a bánatot, szomorúságot leküzdve immár megszámlálhatatlanul ismétlődött a legszebb karácsonyi ének: (...) Csendes éj! Szentséges éj / Angyalok hangja kél / Halld a mennyei alleluját / Szerte zengi a drága szavát / Krisztus megszabadít / Krisztus megszabadít. // Csendes éj! Szentséges éj! / Szív örülj, higgy, remélj / Isten szent fia hinti reád / Ajka vigasztaló mosolyát / Krisztusunk megszületett / Krisztusunk megszületett.”

Hangos zokogás tört fel a bátor férfiszívekből, hiszen ez a csodálatos dallamú ének szövege szerint is nekünk, jórészt igazságtalanul rabságba vetetteknek szól: „Szív örülj, higgy, remélj”... A remény a bebörtönzöttek mindennapi kalácsa, éltetője. És sírtak odakint a gyermekek, asszonyok, nagymamák, akik nem halhatnak meg addig, amíg drága unokáik a börtön sivárságában élnek; akik mégis hisznek, reménykednek a mihamarabbi szabadulásban.