Siskowich tábornagy utasítására Caratto ezredes 1764. január 7-én hajnali négy órakor ágyúval lövetni kezdte a falut, több házat felgyújtatott, az utcára tódulókat a kivezényelt katonaság mészárolta le. Rovatunk korábbi kiadásaiban felelevenítettük magát az eseményt, a következményeket, tanúkihallgatási jegyzőkönyveket, közvetlen előzményeket, valamint a madéfalvi emlékműállítást. Ezúttal a sepsiszentkirályi születésű Imreh István (1919–2003) történészprofesszor Látom az életem nem igen gyönyörű, 1994-ben a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál megjelent, a madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyvét tartalmazó forráskiadványának bevezető tanulmányából közlünk az előzményekre vonatkozó részleteket. A könyv újrakiadásban megjelent a Székely Könyvtár sorozat 81. köteteként (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2020).

Az előzmények

Mikor s hogyan született meg az állandó erdélyi katonaság eszméje – nehezen deríthető fel. A kortársak közül többen fogalmaznak úgy, hogy „Bécs” parancsolta, az „udvar” elrendelte. Az eszme igazából többeket foglalkoztatott. Pekry Lőrinc 1702-ben már gondolt az örökösödési háborúba bevethető három székely ezred felállítására. 1741-ben Inocenţiu Micu-Klein igényelt külön román ezredeket. Haller Pál 1758-ban a tatár betörés rémhírével riogatóknak mondotta: „nagyon kell sajnálni, hogy szükséges fegyverekkel nincs felszerelve a székely nemzet, mely... a kereszténység védőbástyája gyanánt állhatna”. Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár pedig önmagát kívánta értelmi szerzőként feltüntetni.

Valójában azonban a már említett abszolutisztikus kormányzati formák erősítői voltak az új katonai alakulatok életre keltői. Főszerepet játszott közöttük is Adolf Nicolaus Buccow báró, a hétéves háborút végigharcoló, a torgaui ütközetben meg is sebesült generális, akit felgyógyulása után, 1761. március 10-én Erdély katonai parancsnokává neveztek ki. Az április 5-én Nagyszebenbe érkező Buccow már királyi biztos is, s az ő feladata, hogy a román görögkatolikus–ortodox ellentéteket felszámolja és a Sofronie vezette mozgalmat elfojtsa. Megbízatásának sikerrel tesz eleget. Ő az, aki a császárnét az országgyűlés ellen hangolja, és arról szeretné meggyőzni, hogy ideje szuverén voltát megmutatnia.

A határőrvidék megszervezésének első írott, hivatalos tanúsága szintén egy neki címzett iratban bukkan fel; Mária Terézia 1761. július 5-én keltezett levelében tőle kérdi meg: tudna-e Erdélyben is határőr katonaságot létesíteni a bánsági mintájára. A császárné, a bécsi udvar tehát 1761 nyarán döntött, amikor Erdélyben már bennfentesen hatalmaskodott Buccow is, a végrehajtásra kiválasztott „braunschweigi” eszközember, akiről Halmágyi István azt írta, hogy eleven elméjű, nyughatatlan férfiú. Őszre, október derekára elkészült az igényelt tervezettel is.

1761. szeptember 7-én Nagyszebenbe hívták össze az országgyűlést. Buccow itt hevesen támadta a hagyományos rendi szerkezetet, Erdély közjogát, a felség-előterjesztésben pedig megjelent a 7000 főből álló határőrség követelése. (Kemény Lászlónak, a Gubernium elnökének a lemondását s helyébe saját kinevezését is szorgalmazta.)

A Staatsrathban nem fogadják lelkes egységben a tervezetet. Fő irányvonala azonban érvényesül. Mindenekelőtt félreállítják az útból Keményt, aki a határőri „plánumok” törvénytelen végrehajtásának ellenzője. Mária Terézia tehát Bajtay Antal püspök és Bethlen kancellár segítségét is igénybe véve, nyugdíjba vonulásra kényszeríti a gubernium elnökét. (…) Az erdélyi Gubernium, a főkormányszék élére Bécs királyi biztosaként Buccowot állítja (május 7.).

A császárné különben a fővárosba kérette gróf Nemes Ádám ítélőmestert mint a legtörvénytudóbb erdélyi embert, aki szolgálatkészen igazolta előtte a határőrség felállításának jogosultságát. (1762-től guberniumi tanácsos és a Királyi Tábla elnöke lett.)

A román ezredek

Az előkészítés nem csupán a birodalmat vezérlő legfelső szinten folyt. Carl Schröder ezredes 1762 februárjában már a Radna völgyében működött. Ugyanakkor Buccow a Beszterce városától való jobbágyi függés megszüntetését ígérte. Ismeretes, hogy a telepes parasztkatonai állapotba való följutás rokonszenves volt az erdélyi jobbágyok körében. Michael Conrad von Heidendorf írja, hogy „ha szükség lett volna reá, s megengedték volna, talán egész Erdély oláh jobbágya határőrré lesz”.

A szabademberi státus elnyerését még inkább igényelték azok a Radna-völgyi parasztok, akik emlékeztek hajdani autonóm állapotokra, a more siculorum-szerű életvitelre, és ezt a veszendőfélben levő „libertást” oltalmazva jelentkeztek Buccow zászlaja alá. A harc – Valeriu Şotropa is úgy véli – a büszkeség­adományozó militáris státusért folyt, amelyért Mátyás király országlása óta és különösképpen 1755–1762 között küzdöttek. Hogyha nem is tiszta, világos fogalmazásban, de ők is egy életformamodellt, az önrendelkező kisközösség autonóm formációját sírták vissza: a közjavak feletti rendelkezést, az öregek tanácsát, a faluszékét, a robot-, dézsma-, földesúriönkény-mentes és adóteher nélküli életvitelt. (...)

A Nagy-Szamos völgyének felső szakaszát és a Sajó folyásától északra fekvő Beszterce környékét alkotó 23 falu népe, mintegy négyezernyien íratták zászló alá magukat. Vállalták még a vallási uniót is. Ily módon a Bécsben bízó görögkatolikus papság segítsége sem hiányzott. Grigore Maiorról mondták, hogy a militiaállítás kezdetekor Buccownak „keze-lába” volt.

Az udvarnak, valójában Buccownak – anyagi kárpótlással, megfélemlítéssel, fenyegetéssel – engedelmességre kellett kényszerítenie a „Gränzmilitz”-szervezés itteni első számú vesztesét, a besztercei patriciátust, polgárságot. Ugyanakkor védelmeznie is kellett a jobbágytartó, birtokos szász város képviselőit, tisztségviselőit a „limitrophusok”, a magukat már határőrnek tudó parasztok atrocitásaitól. (…)

A birodalom minden zege-zugából verbuvált, ide vezényelt tisztek erőszakkal, ötven bottal szelídítve telepítették ide-oda a népet, hogy kormányozhatóbb, tiszta határőr falurendszert alakítsanak ki. A legeltetés és erdőlés sem folyhatott a nép kedve szerint, adót is kellett beszolgáltatniuk. Fizethették az egyenruha árát, kvártélyházakat építettek, őrségbe jártak, s nem neveztek ki közülük való vezetőket sem. Az elégedetlenségről Halmágyi István tudósít; „az ígéretek is füstbe menvén, s állapotjok nehezedvén, kezdettek az uraságra reá unni; de miután négynek-ötnek sem volt szabad egybegyűlni, a sem volt, kinek panaszolkodjanak... Annyira is ment a dolog, hogy egy vagy két német tiszteket meg akartak ölni.” Rettegi György szintén keserves dolgokról tudósít: „A románok közül sokan arestumban tartatnak, mindennap pálcáztatnak. Melynek oka az, hogy mind a fegyvert, mind az uniót le akarják tenni, mivel azt mondják, hogy nem adták meg amit ígértek.”

Zendülésre feltehetőleg 1763. május 10-én került sor. Ekkor akarták Szályván ünnepélyes formák közepette, Buccow, valamint Petru Pavel Aron unitus püspök jelenlétében megrendezni a zászlószentelést és eskütételt. A szövegnek azon szavainál, hogy szárazon és vízen, bárhol szolgálni fogják a királynőt, az országot, elszabadultak az indulatok, hiszen őket csak belső szolgálatra, határvédelemre toborozták. Itt mondotta Tănasa Tudoran, száz évet töltött bükkösi (Bichigiu) parasztember, hogy két éve immáron határőrök, de szabad voltukról írást nem kaptak. Jobbágynak veszik őket, adót is fizetnek, szolgálatot is teljesítenek. Jogokat követelnek, s azok deklarálásáig nem veszik fel a fegyvert. Akik már felvették, leteszik, földhöz is verik azokat, és a tiszteket, tisztségviselőket elkergetik. Rettegi György 1763 nyarán a következőket írta: „Elsőbben is Beszterce vidékin a szegény megbódult románok közül sokat elfogának, némelyeket megvesszőztek, némelyeket megpálcáztak, egyet felnyársoltak, mást felakasztottak, harmadiknak fejét vették, negyediket kerékben törték meg. (…)”

Bizonyított és elfogadott az a megállapítás, hogy a román jobbágy számára a parasztkatona státus szabadulás és felemelkedés. Mellőzött volt azonban történetírásunkban mind a mai napig az a román szabad paraszti viszonyulás, amely a már-már veszendőbe ment vagy nehezen oltalmazható paraszti privilégiumok visszasíróit, védelmezőit állította szembe a fegyverfelvétel vagy végleges úrbéres sors alternatívájával. Igaz, Beszterce vidékén nem volt „Madéfalva”, de „Szályva” is tragikus szakadékos zónája egy történeti életútnak, hiszen Buccow – számol be róla Bajtay püspök és borzad el a gondolattól – kész itt is a mészárlásra, bűnösnek véltre s ártatlanra egyaránt, még a csíki „veszedelem” előtt, kétezer katonát szabadítana rá.

A székelyföldi szervezés első szakasza

A „Militärgrenze” székely ezredeit a tervek szerint Csík-Gyergyó és Kászonszék, Háromszék, Udvarhelyszék és Aranyosszék falvaiból töltötték volna fel emberanyaggal. Nem kívánták azonban megfosztani jobbágy-zsellér dolgosaitól a földesurat. Ily módon a katonasorsra kiválasztottak csak a vitézlő rend, a szabadrendű nép: a lófők (primipilusok), a gyalogok (pixidariusok) és az egyházhelyi nemesek (armalisták). Ők – különösen egy-egy tájegységben – a lakosságnak jóval több, mint fele. Szabad státusuk szilárd volt. A jobbágyság egy rétege azonban itt is bizonytalanabb kategóriának számított, amely joggal törekedhetett arra, hogy visszaváltozzon katonásított földművessé. A szervezést megkönnyítette az, hogy itt ősi formák éleszthetők fel, régi keretek építhetők újjá, nehezítette viszont az, hogy a sok évszázad véres küzdelmeiben megvédett, nemzedékről nemzedékre testált szabadságmezőt a székelyek ekkor is híven pásztorolták. Súlyosbította a helyzetet a régi privilégiumok veszélyeztetettsége, s az, hogy az új státus súlyosabb terheket, nehezebb sorsot ígért.

A munkát a báró Carl Schröder ezredes vezette katonai bizottság kezdte meg Bornemisza Pál csíki főkirálybíró és más széki tisztek támogatásával. Arról, hogy nincs ország­gyűlési, székgyűlési jóváhagyásuk, semmit sem szólottak, mint ahogyan arról sem, hogy a fegyverfelvétel önkéntes. Sőt, a népet 500 forint pénzbüntetés, fej- és jószágvesztés terhe alatt kötelezték, jelenjen meg a sorozásszerű számbavételen és megmérettetésen.

Rajthelyül a Beszterce vidéki ezred területéhez legközelebb fekvő Gyergyót jelölték ki. 1762. július 24-én Alfaluban, majd 26-án Gyergyószentmiklóson folyt a toborzás. Ígérgetés és fenyegetés fonódott egybe székelyt méltató, erényeit dicsérő hízelkedésekkel. „Mint a madarat fütyüléssel teszik a kalitka rabjává s mézzel csalják lépre – írja Jakab Elek –, úgy hálózták be a székelységet sima szóval s hízelgéssel a határőrség igájába.” Jóllehet a gyergyaiakat végül is összeírták, feltételeiket is tudomásul kellett vennük, azt, hogy őfelsége „méltóztassék régi szabadságainkat megadni, tiszteket nemzetünkből választani, az hazánkból el nem vinni”.

1761. augusztus elején Felcsíkban folytatódott a bizottság tevékenysége, majd szeptemberben Háromszéken is intenzívebbé vált. Mikes Antal főkirálybíró szeptember 7-én az időközben már elhatalmasodó erőszakosságot panaszolja: „Schröder ezredes és Zambler kapitány méréskor megtaszigálták és pálcával ütötték a népet, az első főbelövéssel, kerekenmegtöréssel, felakasztással, örökös jobbágysággal fenyegette, ily módon kívánta engedelmességre téríteni.”

Az Udvarhelyszék területén előbb Bardóc-fiúszékre kiszálló bizottság augusztus 27-én kezdte meg a szervezőmunkát. Itt a tiltakozás, a követelések hangoztatása még erőteljesebb volt, sok helyütt írásbeli biztosítékot is követeltek, majd a lövéteiek Homoródalmáson augusztus 30-án meg is tagadták az engedelmességet.

A bizottságnak számolnia kell tehát Lövéte, majd Almás, Abásfalva, Keményfalva, Gyepes és Remete ellenszegülésével. Megtagadja az összeíratást Oláhfalu és Zetelaka is, szeptember 6-án pedig 43 falu írásban protestál. A terjedő és növekvő ellenállás miatt szeptember 15-én Udvarhelyre érkezik maga Buccow is. Ő először tizenkét falu követeivel akar tárgyalni, a szék népe azonban összetartó, a város melletti szombatfalvi mezőn sereglik egybe és közös emlékiratot terjeszt elő.

A város lakóit sem sikerült rábeszélni a jelentkezésre, s a néphangulat fenyegetővé vált. Miután a tisztek a nép képviselői közül kettőt durván bántalmaztak, a közhangulat még fenyegetőbbé vált. Buccow szeptember 18-án utazott el, meghagyva, hogy a lázongók vezetőit büntessék meg, Udvarhelyt pedig „két compagnia vasas német” szállta meg.

Ezt követően Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben is erősödött az államhatalom fegyveres fenyegetése. Mind több tiszt és hadianyag érkezett ide, és a felesketés kierőszakolása egyre nyilvánvalóbban kormányzati követelménnyé vált.

A hagyományos autonóm keret, a szék alig tudott ellenállni a felülről és alulról jövő támadásoknak. Tisztségviselőit a központi kormányzat riogatta, fenyegette, elcsapta, elfogatta, a helyi katonai uralom tekintélyüket csorbította, a fegyvert vállalókat rájuk uszította, az eskütételtől rettegők, a vonakodók pedig a rájuk zúduló sok bajért tették felelőssé a nemességet, valamint az általuk vezetett ősi széki közösségi alakulatot.

A korábban akaratuk ellenére összeírt gyergyaiakat Szentmiklósra hívták egybe eskütételre. Itt 1762. október 24-én ismét szembeszálltak Buccow, Bornemisza és a katonatisztek erőszakával: Mária Terézia rendeletének felmutatását, régi szabadságjogaik tiszteletben tartását követelték. Másnap egyenként akarták rávenni a falvakat az engedelmességre. Az alattomos szándékot észlelve azonban felzúdultak. Körülvették a tiszti lakot, és szószólóikat hiába próbálták a katonák ígéretekkel, fenyegetésekkel megnyerni. Egyikük, Ambrus Ferenc csendes válasza így hangzott: „Nem vall igen nagy kárt Gyergyó, ha engem fel­akasztanak is.” Letartóztatott követeit azután a nép szabadította ki, de híre ment, hogy Buccowra „Sz(ent) Miklóson reá vágták a kaput és kertet a székelyek, és csak egyik biztatta volna, agyon verték volna”.

A zúgolódva szétoszlók közül azonban sikerült néhány szabadot meggyőzni, lekenyerezni és felesketni. Csíkszeredában hasonlóképpen folyt le az esketés-erőszakolás, és a Kézdivásárhelyre rendelt kászonszékiekkel is le kellett rakatni a fegyvert, mert makacsul ragaszkodtak „jogaikhoz”.

Udvarhelyszék után Gyergyóban, Csíkban és Háromszéken sem sikerült tehát a székely határőrezredek remélt gyors talpraállítása. A fegyverletételbe beletörődő, megkísértésnek, erőszaknak engedő lakosokból azonban zászló alá állt annyi, hogy legyen, kiket faltörő kosként használni. A „Buccow katonái”-nak nevezett, limitrophusként is emlegetett fejet hajtókat a katonatisztek ugyanis kivették a széki joghatóság alól, előnyökhöz juttatták s a nemesség ellen bujtogatták őket. Azokat pedig, akik vonakodtak zászló alá állni, zaklatták, sarcolták, kitelepítéssel fenyegették. A két csoport között nőtt a feszültség, s mint ahogyan Halmágyi István feljegyezte: „egyik székely a másikra támad (…).”

Az al- és felcsíki vicekirálybírákat például a fegyvert felvevők mint árulókat, sorsukért felelősöket bántalmazták, házukra támadtak, prédáltak, gyújtogattak. Jellemző, hogy ugyanazokat 1762. december 1-i rendeletével maga Mária Terézia csapta el hivatalából mint a bécsi udvar rossz szolgáit. A legemlékezetesebb az 1763. január 11-i esemény. Ekkor Várdotfalván (ma Csíkszereda része) a gyűlésező széki vezetőséget zárták körül s ostromolták napokig a fölfegyverzettek, Buccow katonái. Szemükre vetették csalárdságukat, fenyegették őket, évtizedes sérelmeik orvoslását követelték. Az életveszedelemben forgó széki vezetők azonban hiába kértek segítséget, az osztrák tisztek nem védelmezték őket. Végül is jótállók, egyházi személyek pártfogásával, kötelezvény-aláírással, ígéretekkel fordíthatták el fejük felől a veszedelmet.

A várdotfalvi történések azt is láttatni engedték, hogy a megosztott paraszti lakosság egymással is mindinkább szembefeszül. A „nem katonák” készek lettek volna a „limitro­phusok” elleni harcra, s a Pálfalvára támadókat például vissza is verték.

A társadalmi osztályok, rendek, rétegek, a különféle eszméket vallók csoportjai között azonban idő múltával valaminő egységesülési áramlat is megfigyelhető. Zöld Péter csíkszentléleki plébános néhány faluban a nemesekkel egyetemben esketi fel a határőrség-ellenes lófőket és gyalogokat arra, hogy egymást segítik a limitrophusok ellen.

Az ellenállás oly számottevő mértékűvé, oly erőteljessé vált, hogy báró Bornemisza Pál főkirálybíró oda is hagyta volna a „csatateret”. 1763. január 21-én Alfaluba idézte a fel nem esküdt gyergyaiakat, ott azonban gyalázták s a csíkiak bosszújával fenyegették, olyannyira, hogy a Guberniumot kérte, vonulhasson vissza birtokára, Abafájára. Háromszéken – Benkő József tudósít róla – „a székelyek a fegyvert lerakván, visszaadták, és sok gyűléseikben, mind a háromszéki némely falukban, mind a mezőkben (…) azon forgolódtanak, hogy ők katonákká ne tétessenek. Voltanak e dologban némely elöljárók, vagyis corifeusok, kik 13 punctumokból álló írást jártattak minden falunként avégre, hogy a székelyek semmiképpen a fegyvert fel ne vegyék.” Az ellenállás Udvarhelyszékben sem szűnt meg.

A székely székek egymás közötti kapcsolatai is megsűrűsödtek. Csík Udvarhelyszéket biztatta további szembefeszülésre, s nekik írtak a háromszéki armalista, primipilus, pixidarius rétegbeliek, arra ösztökélve őket, „testvéreiket”, hogy követeik útján panaszirataikkal tiltakozzanak a Guberniumnál, s ha kell, Mária Teréziától kérjenek orvoslást. Híre járta, hogy a Beszterce vidéki, immár lázongó román parasztokkal is egyezkedtek és leveleztek.

Múltak a hónapok. A bécsi udvart elárasztották a panasziratok, magyarázkodások, jelentések. Buccow maga is mentegetőzik. Azzal is menti magát, hogy a Gubernium részéről februárban már bizottságot küldött ki (vezetője gróf Kálnoky Antal tábornok) a nép lecsendesítésére. Ugyanakkor a populacionista bécsi politikusok ijedelmére mind többen szánták rá magukat a kivándorlásra. A Moldvába menekülő 270 csíki családról érkezett híradásnak valóban meg kellett gondolkodtatnia az államhatalmat.

Ugyanakkor kibontakozott a népi ellenállásnak egy másik formája is, nevezetesen az, hogy a fegyvert fel nem vevők, letevők, esküre nem foghatók az erdőkben kerestek menedéket.

Hosszú hónapok teltével a székely határőrezredek szervezése még nem valósult meg, viszont forrt, forrongott a nép. Történt vele valami, ami felülről váratlanul zúdult rá, nem életformája szerves alakulásának volt a következménye, olyasmi, ami megbontotta közösségét, felszínre vetette belső ellentéteit, rádöbbentette arra, hogy hagyományos normarend biztosította társadalmi helyzete, szabadsága, önrendelkezése veszélyben forog. És tapasztalnia kellett, hogy a birodalom, az állam hatalmának gyakorlói, végrehajtó közegei az erőszakra apellálnak, miközben a formák, az elhangzó szavak és írott rendelkezések kíméletet tettettek.

Imreh István