Az építkezési területet jelző műanyag szalag néhány nap múlva már eltűnt, hol a hajolni nehezen tudó lakók, hol az enyhe téli szél martalékává vált. Nem csoda, hiszen – építkezés ide vagy oda – a lépcsőházaknál a ki-be járást valahogy meg kell oldani. Igaz, az idősebbeknek még az árok átlépése is gondot okoz, a bejáratokhoz ugyanis senki nem biztosította a mentesítő átkelőt – ha már ilyen sokáig tart a felújítás. Maradt néhány árva tábla, ami jelzi: itt lázas munka folyik, ami nagyjából abban merül ki, hogy az útépítésre figyelmeztető tábla ikonján szorgosan lapátol az árnyalak. Mert munkást azóta sem látni. A földön álló, valamilyen szedett-vedett alkalmatossággal kitámasztott jelzőtáblák pedig figyelmeztetnek: a feltúrt részt el kell kerülni.

Az élet persze zajlik, a korábban „eltanácsolt” autók lassan visszaszivárognak megszokott helyükre, igaz, nem mindenik, hiszen a szűk utat aligha lehet elzárni a forgalom elől. Ahol immár autók és gyalogosok osztoznak a leszűkült felületen, a járda járhatatlan.

Nem nagy ügy, mondhatnánk, hiszen a felújítás ilyen „apró” kellemetlenségekkel jár. De hogy miért kell ilyen sok ideig tartson, azt már senki nem érti. Mint ahogy azt sem, hogy a krónikus szentgyörgyi parkolóhelyhiányban miért nem lehet ésszerű, autósnak és gyalogosnak egyaránt alkalmas szakaszokat kialakítani. Ott, ahol valójában csak erre alkalmas a hely – ha már adott a nem kis költséggel járó felújítás lehetősége.

Borítókép: Ferencz Csaba