Csak keresgélni lehet ilyenkor a szavakat, rendületlenül és reménykedve, hogy hátha egy megfelelő, egy megtalált, jónak vélt szó csodát tehet és visszahozhatja a két vétlen, ifjú áldozatot. Persze, nincs ilyen, csak az bizonyos, hogy eme abszurd és szégyenteljes helyzetben nehezen, kínlódva jönnek világra a szavak is.

Mégis, az iskola, ahová e két, reményteli jövő elé néző, derűs fiatal járt, kedden közösségi oldalán megrendítő, szép szavakkal búcsúzott a diáklánytól. „Január 9. gyásznap. Elveszítettük iskolánk tizedikes diákját, Barabás Orsolyát, aki ma délután háromheti küzdelem után elhunyt a marosvásárhelyi kórházban. Szívünk összetört, fájdalmunk nem talál szavakat. Máris hiányzik a huncut mosoly, a csínytevő szemek villanása, szavaid pörgése. Jellegzetes csilingelős orsis mosolyodat fogadják már a mennyben az angyalok. Horgolj nekik krokodilokat és meseautókat, és gördeszkázzatok végtelen játszótereken. Cserkész becsületszavadra ígérd meg, hogy néha-néha egy bodorfelhő mögül visszamosolyogsz ránk.”

A két székelyudvarhelyi diák értelmetlen halála nemcsak a hozzátartozókat, a családokat, az osztály és az iskola közösségét rendítette meg mélységesen, hanem az egész erdélyi, Kárpát-medencei magyarságot, a romániai értő és érző emberek sokaságát is. Hiszen számos abszurd fejlemény helyszíne eme ország, tragikus, értelmetlen balesetek, történések sokasága ismert, ám a székelyudvarhelyihez hasonló tragédia még soha, sehol nem fordult elő.

A döbbenet, a szomorúság és a gyász után azonban mégis keresgélni kell majd a megfelelő és a pontos szavakat. És mindenekelőtt érdemes lesz majd önvizsgálatot tartani.

E tragédia után nekünk, életben maradottaknak ugyanis a tisztánlátás, a tisztánlátás igénye jelenti az egyetlen esélyt, hogy tovább léphessünk e közösségi mélypontról. Mi okozta e szörnyűséget, milyen emberi, társadalmi folyamatok eredményezték ezt? Hogyan lehet mindezen változtatni? Persze, lehet mutogatni valakire, valakikre, ismételten. Vélt vagy valós bűnösre, bűnösökre. Hiszen nem véletlenül omlott össze a bentlakás épületrésze, ez ma már egyértelmű. Ám a gyász e pillanatában nem mutogathatunk mindazokra, akikre következetesen szeretünk mutogatni, akár közösségileg is. Nem, az udvarhelyi tragédiáért nem okolhatók azok a politikusok és vezetők, akik e várostól távol élnek, s akiket rendszeresen hibáztatunk ostobaságokért, mulasztásokért. Minden rosszért, ami velünk történik.

Most tehát ne mutogassunk Bukarest irányába, mert a sokasodó kérdésekre helyben kell választ találnunk. Ám addig is az önvizsgálat során felvethető: mi magunk megteszünk-e, megtettünk-e mindent azért, hogy bár egy picikével jobb legyen a holnap, mint amilyen a tegnap és a ma volt? Tudjuk-e azt, hogy mit jelent – Székelyudvarhelyen és másutt – a felelősségérzet? Tudjuk-e azt, hogy mit jelent a szakmák – így az építkezési szakma – és a jogszabályok pontos, megbízható ismerete? Mert a székely anyavárosban bebizonyosodott, hogy ha mindezen fogalmak homályosak, ködösek, ha életvitelünkben nincs rend és rendszer, akkor bizony a következmények tragikusak lehetnek...

Borítókép: A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium összedőlt bentlakása. Fotó: Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda