Kovács István: Az unitárius vallás elnevezése a latin unus-unitas – egy-egység – kifejezésből származik, amely az unitárius vallásnak a Szentháromsághoz való viszonyulásából ered. Tudni kell azt, hogy a reformációt megelőző időszakban egy erőteljes antitrinitárius mozgalom indult Európában, köszönhetően többek között Rotterdami Erasmus a 16. század elején történt kritikai Biblia-kiadásának, amelyben kimutatta, hogy a Szentháromság teljes leírását megfogalmazó bibliai vers – a János 1. levele 5. részének 7. verse – utólagos betoldás, mivel a 8. század előtti kódexekben nem fellelhető. Ez a ma általánosan elismert tudományos tény alapjaiban megrengette az addig megingathatatlannak vélt szentháromságtant, és emiatt erőteljes antitrinitárius mozgalom indult Európában, amely aztán Erdélybe is begyűrűzött. Ezeket a tanokat hozták be Európából az ide menekült antitrinitárius üldözöttek, mint például az olasz Giorgio Biandrata – Blandrata György – is. Dávid Ferenc, aki katolikus papként a wittenbergi egyetemen folytatta tanulmányait, ott ismerkedett meg a reformáció tanaival, és hazatérte után kolozsvári papként ő lett az erdélyi reformáció egyik vezéregyénisége, majd az antitrinitárius tanokat tovább fejlesztve létrehozta az unitárius vallást. János Zsigmond udvari prédikátoraként nagy hatással volt a fejedelemre, aki – Dávid Ferenc útját bejárva – a katolikus hitről unitárius vallásra tért, és ő lett a történelem első unitárius uralkodója.
– Az 1568-ban Tordán tartott országgyűléshez kötik az unitárius vallás alapítását.
– Igen, de ennek a törvénynek a jelentősége túlmutat egyházunk meg­alapításánál. Az 1568-ban Tordán elfogadott, vallásszabadságot kihirdető törvény, amelynek létrejöttéhez meghatározó módon járult hozzá Dávid Ferenc és János Zsigmond fejedelem, a reformáció különböző ágaihoz tartozó gyülekezetek azon jogát szentesítette – beleértve a katolikusokat is –, hogy hitfelfogásuknak megfelelő prédikátort tarthassanak. Ez a törvény a világon először fogalmazta meg azt, hogy felekezetéért, vallásos meg­győződéséért senkit üldözni nem szabad, minden gyülekezet olyan papot tarthat, amilyen az ő felfogásával megegyezik, mert Pál apostol tanítása szerint a hit Isten ajándéka. Ez hatalmas mérföldkő az emberiség történetében, és ilyen vonatkozásban büszkék lehetünk arra, hogy Erdély gyöngyözte ki ezt a hatalmas szellemi kincset. Természetesen ez nem egyedül az unitáriusok vívmánya, hanem az országgyűlésben képviseltetett erdélyi rendeknek és felekezeteknek közös eredménye.
Dávid Ferenc arra intette a hitviták hevében a fejedelmet, hogy „engedtessék meg ellenfeleinknek, hogy szabadon kárhoztassanak – vagyis szabadon vitázzanak –, mert csak így jutunk elébb a hit dolgaiban”. Ez tulajdonképpen a véleményütköztetésnek, demokratikus vitázásnak az alapja. Ha belegondolunk abba, hogy a 16. században a vallás fontosabb volt, mint a politikai opció, akkor joggal mondhatjuk, hogy ez a törvény annak az alapja, amit ma demokráciának nevezünk.
Ez a törvény meghatározta egész Erdélynek – és nem túlzok, ha azt mondom, hogy Magyarországnak is – a szellemi arcélét. Az a bizonyos nyitottság, ami ebben a törvényben megfogalmazódik, kihat a következő évszázadokra. Bár be kell látnunk azt is, hogy ez elsősorban a protestánsokat védő törvény volt, amit a katolikusok korábbi helyzetükhöz képest megszorításként és szabadságvesztésként éltek meg, de tény és való, hogy miközben Európa más részein vallási háborúk dúltak, Erdélyt a vallási türelem és vallási béke földjévé tette, biztosítva a különböző felekezetek békés együttélését. Az unitárius egyházat mindenképpen meghatározta ez a törvény, és nemcsak azáltal, hogy innen számítjuk a létét, hanem az által az értékrend által, amellyel a társadalomhoz viszonyul.
– Hogyan viszonyul?
– Elfogadóan, türelmesen, felelősségteljesen. Az unitárius vallás az üdvösség vonatkozásában nagy hangsúlyt fektet az ember személyes felelősségére. A felelősség pedig feltételezi azt a képességet, hogy különbséget tudjunk tenni a jó és rossz, az igaz és hamis, a látszat és valóság között, egyszóval megismerjük Isten akaratát. Ez a képesség pedig ismeretet feltételez, amelyet Isten kijelentése révén a tapasztalás és a tanulás által nyerhetünk el. Ettől függ továbbá az is, hogy mennyire tudunk türelmesek, elfogadóak lenni, és úgy megélni szabadságvágyunkat, hogy egyben a mások szabadságára is figyelemmel legyünk. Mind­ezek okán egyházunk nagyon fontosnak tartotta az ember tudás általi felemelését az oktatás-nevelés által, amire nagy hangsúlyt fektetett egész történelmünk során.
Az unitáriusok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a kolozsvári óvári főiskola kiteljesedjen, ugyanakkor színvonalas oktatási intézményeket hoztak létre, mint a kolozsvári, a székelykeresztúri, tordai és más unitárius iskolák. Általában minden egyes gyülekezetben, minden faluban ott volt a templom mellett az iskola. A vallásüldözések idején, a katolikus ellenreformáció korszakában elvették templomainkat és iskoláinkat, és jellemző, hogy a türelmi rendelet kiadása után, amikor lehetőség nyílt újjáépíteni templomainkat és iskoláinkat, nagyon sok esetben – például Kolozsváron – előbb az iskolát építették újra, és csak azután a templomot, mert annyira fontosnak tartották a tanítást. Nem véletlen, hogy a keresztúri iskola mottója „Egy véka tudás mellé egy köböl erkölcs”, vagy a kolozsvári iskolának a jelszava „A múzsáknak és erényeknek”. Az ember erényességét teológiailag a tudomány és az erkölcsi világrend megismerésével hozták összefüggésbe, és a bűnből való kiemelkedés egyik eszköze a világosság, a megismerés: Isten útjának, törvényeinek megismerése, de a természet törvényeinek, a bennünket körülvevő világ titkainak a megismerése is a tanulás által. Például említem Körmöczi János püspökünket, aki a felvilágosodás korában a fizikatudomány művelőjeként és a kolozsvári kollégium tanáraként Göttingából és Bécsből rendelte a legkorszerűbb természettudományos kísérleti eszközöket, amilyenek csak Európa legjobb iskoláiban voltak fellelhetők. De ide sorolható Brassai Sámuel, a nagy polihisztor, aki a kolozsvári tudományegyetem egyik alapítója, vagy az egyetem alapításában szintén ott jeleskedő Berde Áron közgazdász. Szinte végeérhetetlen azoknak a lelkészeknek, tanároknak a névsora, akik a kor tudományosságának élvonalában szolgálták népünket. A felvilágosodás korában ez a népnevelő szándék annyira hangsúlyossá vált, hogy a vasárnapi prédikációk, de sok esetben a temetési szertartási prédikációk is a természettudományos felvilágosítás eszközeivé váltak.
Talán erre az oktatási hagyományra vezethető vissza az a tény, hogy mind a székelykeresztúri, mind a kolozsvári unitárius tanintézeteinkben ma is minőségi oktatás folyik, és a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium a legjobb eredményeket felmutató erdélyi magyar középiskola.
– Tehát az unitárius egyház hangsúlyt fektetett az oktatásra.
– Igen, nagy hangsúlyt fektetett, de az oktatás mellett a nemzeti kultúrára is. Kriza János püspök népdalgyűjtése a népi kultúra felfedezésével, a Vadrózsákkal forradalmasította a népi kultúrához való viszonyulásunkat. Óriási kulturális jelentőséggel bírt egy elpolgárosodó világban felmutatni, hogy az igazi érték az, amit a nép kitermelt: a népdal, a ballada, a „vadrózsa”. Mekkora jelentősége van annak, ahogy Orbán Balázs bebarangolta a Székelyföldet, és felmutatta, leírta, megörökítette azokat az értékeket, amelyekért ez a hely tényleg egyedülálló és szülőföldként megismerendő. Ez a viszonyulásmód mind abból a mély elköteleződésből, nemzetszeretetből táplálkozott, amely felismerte, hogy a megmaradás záloga nemzeti értékeinknek a felfedezése és megbecsülése. Továbbá a 20. században ott van Bartók Béla, szintén kimagasló személyiségünk, aki az egyik írásában arról beszél, milyen kár, hogy az unitárius vallást nem ismerik annyian, ahányan kellene ismerniük azért, hogy megértsék, a magyar kul­túrában mekkora jelentősége volt.
Az unitárius hit összefonódott a nemzettel, a nemzeti nyelvvel ugyanúgy, ahogy általában a reformáció meghozta a nemzeti kötődést, a nemzeti nyelv és kultúra felértékelődését. Az a tény, hogy erdélyi és egyben magyar alapítású az egyházunk, egy még erőteljesebb kötődést és felelősséget táplált a szülőföld, a magyar kultúra és a nemzet iránt. Ezért ott találjuk a mi unitáriusainkat a különböző nemzeti függetlenségi küzdelmek középpontjában. Csak Berde Mózsát említem, aki Háromszék, majd Erdély kormánybiztosaként az 1848–49-es szabadságharc idején Gábor Áronékkal az önvédelmi harc élére állt, és az önszerveződésben rejtőző erőt mutatta fel. Azt, hogy ez a székely közösség képes volt akár egy rögtönzött hadiipart felállítani, és az összefogásával pénzt, paripát, mindent előállított ahhoz, hogy tudja felvenni a harcot a hatalmas cári hadigépezettel. Ez példaértékű pillanat volt ilyen vonatkozásban, és megmutatta a székely önrendelkezés igazi erejét.
Az első világháború és a trianoni tragédia után egyházunk két részre szakadt: a magyarországi és az erdélyi egyházrészre. A magyarországi kisebbik rész a kolozsvári püspökség nélkül, az erdélyi rész pedig az anyaország nélkül kényszerült életét folytatni. Erdélyi unitáriusaink Balázs Ferenccel az élen arra figyelnek, hogy a megváltozott körülmények között hogyan lehet menteni a falvakat, a magyar kultúrát, a magyar közösségeket, mit lehet tenni a megmaradásért. És nem véletlen, hogy Balázs Ferenc előállt a szövetkezetesítés gondolatával, a minél erőteljesebb gazdasági együttműködési lehetőségek keresésével és annak a felmutatásával, hogy az egyház a maga közösségszervező erejével tudja gazdaságilag is megtartani a magyar közösséget. Amikor az Aranyos völgyét Isten völgyének nevezte, azon álmodozott, hogyan lehetne ezt a népet mind szellemileg, hitbélileg, mind gazdaságilag megőrizni, megmenteni és felvirágoztatni. Erről szólt az ő szövetkezetesítési elképzelése, amely nagyban meg is fertőzte Erdély-szerte az unitáriusokat és igazi mozgalmat indított el. Ennek a mozgalomnak volt jeles képviselője egyik családtagom, Szén Mihály lelkész, a nagyapám testvére.
– Ennek a mozgalomnak aztán a kommunizmus vetett véget…
– Igen, a kommunizmus a Trianon utáni kisebbségi sorsba szakadás mellé a vallásellenes ideológia fojtogatását is társította. Javainkat, iskoláinkat, intézményeinket, egyháztársadalmi szervezeteinket elvették, illetve beszüntették, a templom falai közé próbáltak bezárni, hogy ne tudjunk a közösségre hatni. Földjeink, erdeink, alapítványaink elkobzásával azokat a tápláló gyökereket vágták el, amelyek egyházi intézményeinket az évszázadok során fenntartották. Ezekben a sötét nacio­nálkommunista időkben, amikor a magyar kisebbség felszámolása volt a cél, az istentiszteletek, templomi ünnepségek maradtak csak, ahol anyanyelvünket, a magyar kultúrához való tartozásunkat megélhettük. A vallásellenes intézkedések, tiltások ellenére templomaink a nemzeti megmaradás végváraivá váltak, de mindez csak burkoltan, ki nem mondottan, mert akár egy nemzeti versért vagy idézetért súlyosan lesújtott a rendszer. Az 1956-os magyarországi forradalom után a forradalom szele Erdélybe is átgyűrűzött. Pusztán a szolidaritás kifejezéséért, akár egy-egy hazafias gondolatért vagy egy-egy nemzeti megnyilvánulás fel nem jelentéséért három teológiai tanárt, négy teológust és tizenkét lelkészt ítéltek el. Unitárius papjainknak és tanárainknak összességében 185 év börtönt kellett elviselniük anélkül, hogy ténylegesen bármit is elkövettek volna.
Összességében elmondható, hogy a kommunizmus ideje alatt minden tiltás ellenére eleven volt az egyházunk szolgálata, és ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a zsidó vallás a babiloni fogságban: vigasztalt, közösségben tartott és táplálta a szabadulás reménységét. Nem véletlen, hogy a rendszerváltást éppen egy protestáns lelkész, Tőkés László robbantotta ki!
– Milyen lett egyházuk a rendszerváltást követően?
– Ezzel új korszak kezdődött, újból lehetőség nyílt visszatalálni oda, ami az egyházaink igazi küldetése. Újraindítottuk tanintézményeinket, templomokat építettünk, a rendszerváltás szolgálatába állítottuk közösségeinket. Egy adott pillanatban kissé célt is tévesztettünk, mert buzgóságunkban minden téren jelen akartunk lenni, hogy aztán felismerjük: nekünk sajátos küldetésünk van, és arra kell elsősorban figyelnünk. Nekünk nem házakat, hanem lelki házakat kell építenünk. Az unitárius vallás hangsúlyozza az ember felelősségét abban, hogy Isten munkatársa legyen, hogy Istennel együtt vigye tovább a teremtett világot. Ez a hit, amely abban is megnyilvánul, hogy segíts magadon és Isten is megsegít. Ez nem azt jelenti, hogy segíts magadon, mert csak magadra számíthatsz, hanem azt, hogy te is felelős vagy azért, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy szeretnéd. Az unitárius hitfelfogás egyik sajátossága éppen az egyéni felelősség és hit hangsúlyozása az ember jóra való voltában. Az unitárius vallás kevésbé hangsúlyozza az ember eredendő bűnösségét, és azt mondja, hogy az ember jóravalónak születik, és ebben a jóravalóságában az a dolga, hogy ő maga fedezze fel a maga útját, szerepét, küldetését, és gyarlóságai leküzdése által valósítsa meg Isten tervét önmagában is. Ez a felelősség kiterjed mindenre. Jelképesen úgy képzelem el a hit jelentőségét az egyéni és a közösségi életben, mint például a székelyderzsi vár­templomot. Ez az erődített templom egyrészt adja a lelki táplálékot, a lelki tartást, ami az embernek célt, értelmet ad, meghatározza az emberi létezés távlatait, miszerint az embernek jobbá, többé kell lennie Isten hívására. Ugyanakkor e vártemplom falai mögött őrizte a közösség a gabonát és a szalonnát – minden családnak ma is van egy szalonnatartó szege – azért, hogy tatárjárások meg a dú­lások idején a várfalon belül az ide menekülőknek a túléléshez szükséges táplálék is meglegyen. Ez a vártemplom számomra azt jelképezi, hogy az a szellemi táplálék, ami ebből a hitből kiárad, amelyet a templom képvisel, a templom köré épített falak révén egyben az egzisztenciális megmaradásnak is a lehetősége.
Úgy, ahogy ott kenyeret és szalonnát is kapunk az ige mellé, amely a testi túlélést is biztosítja, ugyanúgy az egyházunk nemcsak a lelki gazdagság és lelki béke biztosítója, hanem magának a puszta fennmaradásunknak és megmaradásunknak a végvára. Meggyőződéssel állítom, hogy a hit egzisztenciális kérdés, a létünk vagy nemlétünk függ tőle. Aki képes a nehéz időkben helytállni, megmaradni, aki képes táplálkozni abból a nagyon gazdag gyökérzetből, ami a múlt, az előttünk járók tudása, tapasztalata értékei, meg tud maradni egyénként, tudni fogja a helyét, a célját, mi az életének az értéke, értelme, tudni fogja, hogy része egy családnak, egy nemzetnek, és éppen ezekhez a magasabb rendű közösségekhez való tartozás tartja életben.
Sarkalatos, egzisztenciá­lis dolog a hit, ha erőt ad ahhoz, hogy az ember családot alapítson, gyermeket vállaljon, hűséges maradjon és megőrizze a család épségét egy életen át, boldogan éljen a családban. És átörökítse értékeit. A hit a nemzet újratermelődésének nagyon fontos eszköze azáltal, hogy a keresztény értékekhez kötődő ember tudja: élete túlmutat önmagán, ezért ajándékozza életét hitvesének, gyermekeinek, a családnak, hogy amint Weöres Sándor fogalmazott: „öröme sokszorozódjék örömükben”, elajándékozott életét megsokszorozva kapja vissza. A következő szint pedig az a tartalom, ami egy keresztény családban létrejön és áthagyományozódik.
– Tehát az unitárius hit szorosan összefügg a magyar nemzettel…
– Ahogy a hit Isten ajándéka, a nyelvünk, kultúránk, nemzeti identitásunk is Isten ajándéka. Ezt a hitet és ezt az ajándékot nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is megőrizni, benne élni, gyarapítani. Fontos kérdés, hogy a nemzet szeretete az Istenben gyökerezik-e, vagy egyfajta nemzeti egoizmusban. Ha Istenben gyökerezik, a nemzet szeretete emelkedetté, mindig hazafiassá válik. Az Istenből táplálkozó nemzetszeretet olyan emelkedett, mint amilyen a márciusi ifjaké volt: tele nagylelkűséggel. Amint Babits írta: „akinek lelkében szép az ének, / Az hallja más énekét is szépnek”, ugyanúgy, aki szereti a népét, a hazáját, az nem tudja gyűlölni a mások hazaszeretetét, meg tudja érteni, hogy más is ragaszkodik a sajátjához, és tudja tisztelni a másét. Az igazi hazaszeretet az a sajátom szeretetét és mások elfogadását jelenti.
Az Istenbe vetett hitben megmért nemzettudat vállalható ország-világ előtt, mert nem egoizmusból, hanem Isten előtti kötelességből táplálkozik. Nemzeti vonatkozásban az unitárius hit felelősségről beszél. Fontos az imádság, fontos az ihlet, fontos a lelkierő, amit a Jóisten ad nekünk ahhoz, hogy szolgálni tudjunk, de ezzel az erővel ténylegesen cselekedni kell, mert benne van a Szentírásban, hogy a hit cselekedetek nélkül halott. Ezért van az, hogy hitünk és az unitárius vallásunk tevőlegesen járul hozzá ahhoz, hogy a közösségünket, a nemzetünket megőrizzük.
Ugyanakkor nemzetünk abból a gazdag keresztény gyökérzetből táplálkozik, amelyik létrehozta, és amely nélkül menthetetlenül elveszne. Hiszem, hogy többi keresztény egyházunkkal együtt a mi egyházunk is nemzetünk megmaradásának záloga. Ezért imádkozom és ezért kérem Isten áldását nemzetünkre.
És még egy gondolat: mi, unitáriusok kiküszöböltük a trianoni csorbát, hisz 2012-ben egyesültek az erdélyi és a magyarországi egyházrészek. Újból egységesen alkotjuk a kolozsvári székhelyű Magyar Unitárius Egyházat.