Év eleje. Reggel fél kilenc. Megyei pénzügyi hivatal. Első emelet, 14-es ablak. Román hölgy nyitja ki. Kérdezek. Az új adótörvényről. Udvariasan válaszol. Csak nem arra, amit kérdeztem. Azt mondja, legyek türelemmel pár napot. Még ők sem tudnak szinte semmit. Szerinte is teljes a káosz. Továbbállok. Ígéretet teszek, hogy még keresni fogom. Mosolyog. Biztos vagyok benne! – mondja, és elköszön.
9 óra. Kovászna Megyei Cégbíróság. Ide is érdeklődni jöttem. A csendőrön és még egy őrző-védő személyen kívül nincs senki. Bekopogok az első irodába. Onnan tovább küldenek egy másikba. Ott nincs senki. Visszamegyek. Elküldenek egy harmadikba. Ott sincs senki. Bemennék a negyedikbe, mire az őrző-védő közli, hogy az igazgatónő nincs itt. Szabadságol, mondja. De mutatja, hova menjek érdeklődni. 9 óra 5 perc. A bejárati ajtón azt írja, hogy a program 9 órakor kezdődik. Benyitok egy újabb irodába. A szemüveges hölgy, aki ott ül, rám szól, hogy csak akkor menjek be, ha majd ő hív. Kimegyek és várok. Bent senki. Eltelik 10 perc, gondolom, ismét próbálkozom, talán elfelejtett. Kopogok, benyitok. A szemüveges hölgy idegesen rám szól, hogy nem értek románul vagy mi? Ő mondta, hogy szól, amikor bemehetek. Ismét eltelik 5 perc. Nincs forgalom a cégbíróságon – állapítom meg. Nem értem, miért kell ennyit várnom, hisz egy lélek sincs rajtam kívül. Aztán egy nőszemély érkezik. Kopogás nélkül megy be oda, ahová én nem léphettem be. Kezd zavarni a dolog, de várok. Eltelik még vagy 10 perc. Időközben más ügyfelek is érkeznek. Türelmesen áll mindenki a sorban. Ismét benyitok. Bent baráti megbeszélésnek tűnő társalgás folyik. A szemüveges hölgy most már ordít, hogy miért nincs türelmem. Mondom, hogy lassan egy fél órája állok az ajtó előtt. Őt nem érdekli. Szólok, hogy húzza le a hangerőt. De nem lehúzza, hanem növeli. Elég tahó módon. Nyílik az ajtó. Egy fiatalember lép be. Megkérdezi, miben segíthet. Magyarul. Rájövök, hogy ő is alkalmazott. Kissé megnyugszom, hogy lám, mégiscsak van jóindulat. Sajnos, kérdésemre ő sem tud konkrét választ adni. Jöjjön vissza jövő héten, akkor lesznek illetékes személyek, akik tudnak majd válaszolni, mondja. Elköszönök tőle. A szemüveges, nagyhangú hölgynek is köszönök. Fejét se mozdítja, még mindig nagy mondásban vannak a vele láthatólag jó barátságban álló hölggyel, aki megelőzött a bejutásban.
Igen, ilyen az év eleje. Kissé csalódottan távozom a cégbíróságról. Aztán azon gondolkodom, hogy nekem és hozzám hasonló vállalkozóknak kell megtermelnünk az olyan modortalan, viselkedni nem tudó alkalmazottak munkabérét, mint amilyen ez a hangoskodó hölgy. Kifelé jövet kitör belőlem a székely büszkeség. Dühös vagyok. Visszafizetném ezt a fogadtatást – keseredek neki. De aztán lehiggadok, biztos nem én vagyok az egyetlen, aki így járt. Boldog új évet, vállalkozók!
Lázár István, Erdővidék
