Számomra azért volt könnyű a „beszerzése”, mert a szerző történetesen hajdani osztálytársam, ma is jó barátom, s nem azért lepett meg december eleji ajándékával, hogy eldicsekedje pennája finomságát, hanem mert felhívná figyelmemet arra a mérhetetlenül gazdag művelődési, műkedvelői múltra, amelyre a mai napig büszkék a bányavároska lakói, s amelyre jelenleg is alapozzák a mostanra ismertté és híressé vált művelődési munkájukat.

Zagyi Ferenc közel tíz esztendőt felölelő értékmérése azért is megérdemli a figyelmet, mert munkája tulajdonképpen világhírű tudós felkérésére született, s így akár világhírűvé is teheti a hosszú ideig lekezelt vidéket. A mi Zalánpatakunk is azért kerülhetett fel a világtérképre, mert a jelenlegi angol király olvasta a róla szóló könyvet, és angol nyelven is hívei asztalára tetette.

Igaz, Balánbánya a már régóta bezárt uránbányájának köszönhetően, ismertség tekintetében az élvonalba tartozott, de Zagyi Ferenc olvasmányos alkotása egészen más oldalról emeli ki a megszerzett hírnevet. És hogy lássuk az összefüggést Barabási Albert László, a hálózatelmélet világhírű tudósának „felkérésére” született könyv és Balánbánya között, érdemes arra hivatkozni, amit ő maga fogalmaz meg a könyv fülszövegében: „Ez a könyv egy időutazás, amely egy izgalmas pillanatot ragad meg a kommunizmus 70-es éveiből, amikor egy kis bátor közösség a humor és a szórakoztatás nyelvén, merészen és tudatosan beszélt arról, amiről akkor mindenki csak suttogni mert. Újjáéleszti gyermekkorom, amikor apám, Barabási László vezetése alatt a balánbányai kultúrotthon a fénykorát élte, és üzenetét az egész Erdély magyar közösségéhez elvitte. Távolba tűnt, de még mindig ismerős arcok, pillanatok és sok-sok vidám történet elevenedik meg Zagyi Ferenc emlékezéseiben – mindez egy letűnt kor dokumentuma.”

A bemutatott időszak nem csupán a bányában dolgozó helybéliek és környékbeliek aránylag kedvező anyagi körülményeiben hozott változást, de ezzel párhuzamosan erősödött a művelődés iránti igény is, s bár sok külső hivatásos és műkedvelő együttes, színház, messze földön elismert kultúrcsapat fordult itt meg az évek során, csöppet sem lanyhult az éppen Barabási–Zagyi kettős vezérletével elindult és izzásban tartott helyi kultúrláz. És jutott belőle az otthoni sűrű bemutatkozás mellett közeli és távoli nézőknek is, érthetően különösen Székelykeresztúr és vidéke tapsolhatott nekik. Érthető, hisz Zagyi Ferencet a keresztúri kultúrházból „csalták el” Balánbányára.

Ahogyan a vallomásos részekből kitűnik, bátran nyúltak már ismert szövegekhez, de még bátrabbak voltak, amikor saját szerzeményeiket, jeleneteiket, humoros és metsző írásaikat játszották el. Persze, a késhegyen táncolva. Hirtelen eszembe jut egy vicc, hogy kitől származik, nem emlékszem, de találó az ő műsoraikra, amelyekből aránylag sok részletet a könyvszerző belementett kötetébe. A két humorista rögtönöz, s egyik kérdezi a másiktól, melyik is következzék a továbbiakban. A hároméves vagy az ötéves? – kérdezte egyikük. Tudniillik akkor, amikor ennek a könyvnek a „cselekménye” történik, bizony egy-egy erősebb, szókimondóbb szövegrészért akár többéves börtönbüntetés járhatott. Ha történetesen „olyan” is ült és hallgatózott a nézőtéren. Nos, Zagyi Ferenc most már minden bizonnyal nevetve vette fel könyvébe ezeket az öt- és hároméves tréfás történeteket, s lehet, néhanapján megborzong attól, mi lehetett volna, ha esetleg feljelentik őket. Az évek elmúltak, a hetvenes évek derekán visszatért szülővárosába, de magával vitte a baláni nappalok és esték sokszor zajos, máskor csendesebb hangulatát.

És ha a könyv megírására őt biztató tudós fülszövegével kezdtük e rövid bemutatót, zárjuk a hátsó fülszöveggel, ennek „tulajdonosa”, nyilván, Zagyi Ferenc: „Ez a bányavároska a „világvégén” van, de nekem otthonom volt. Olyan embereknek hoztunk vidámságot, örömet, mosolyt poros arcukra, kikben igaz szívet takart a mindennapos munkaruha. Csak a megszenvedett múlt volt az igaz, és hogy a jelenükből is múlt lett, a jövőbe vetett hit és bizakodás csak ragyogó remény maradt: ha meg is csillant néha, elvesztette fényét, és robogó vonatként suhant tovább. Megszűnném létezni, ha a múlt fölöslegessé válna számomra, és úgy érzem, hogy csak az emlékek felkutatása hoz közelebb a valósághoz.”

Péter Sándor