…és mi, négy megszállott hegymászó – Birtalan Etele, Fazakas Zsombor, Szonda Hunor és jómagam – mégis elindultunk „téli álomra” hajtani a fejünket sátorban a Bodoki-havasok tetején, 1193 m magasságban. A kihívó én voltam, de nem kellett hosszasan győzködni a társakat, azonnal beleegyezően reagáltak.

Társaim mindannyian 30 év alatti fiatalok, akik egyetemi hallgatóim voltak, és akikkel sikerült megszerettetnem a természetet, a kihívásokat, a környezet védelmét. Én már 78. életévemet taposom, miközben ők kinőttek a tanári védőkar alól, és olyan magasságokat hódítottak meg, mint a Grossglockner (3800 m), a Dolomitok, a Tátra és a Kárpátok Erdélybe eső részének szinte minden csúcsát. A kihívások, teljesítmények sorában méltó helyet foglal el Szonda Hunor El Camino zarándokútja, ahol az út 800 km-es szakaszát gyalog tette meg!

Valóban, a Bodoki-havasok nem hasonlíthatók a Kilimandzsáróhoz (5895 m), ahol 13 évvel ezelőtt voltam, de Zsombor megfogalmazásával élve: „a Bodoki-havas a mi Everestünk!”

Ha elgondolom, hogy álltam már a Damavand (Irán, 5609 m) és az Olümposz (2918 m) tetején, ez a csúcs csak egy dombnak tűnik, pedig nem így van! Télen, sátorral egy kisebb expedíciónak is megfelel.

Naplemente

Induláskor, január hó 23-án itt lent, a városban, bár nulla alattit mutatott a hőmérő, a nap sütött. A hegyen folytonos volt a hótakaró, a fák zúzmarásak voltak, de a fakitermelő traktorok nyomában haladva a nagy hátizsákokkal sikerült feljutni a tetőre! Akkorra a kezünk már elzsib­badt a hidegtől, mielőbb tüzet kellett rakni, hogy ujjaink kiengedjenek, és felhúzhassuk a sátrakat. Mire a nap lenyugodott és a tűz nagy lánggal lobogott, már álltak a sátrak, és mi csak csodáltuk a bennünket körülvevő téli tájat. Aztán szalonnát sütöttünk, némi szív­erősítővel próbáltunk melegedni, mert ott már fújt a szél és -15oC volt. Ez már a kihívás, a túlélés kezdete! 

Álltunk a tűz bűvöletében, időnként a hátunkat tartottuk közelebb, mert a tűznek nem volt ereje a környezetet is felmelegíteni. Álltunk és elméláztunk, mire jó ez? A szél, a köd, a hideg, a nehéz hátizsák? Aztán magunknak megmagyaráztuk, hogy ez számunkra kihívás, megmérettetés, amit csak az tud igazán átélni, értékelni, akinek sikerül azonosulni a hegy szellemével! Bár ez „csak a Bodok”, de az ember a túra előtt lelkileg és fizikailag pont úgy felkészül, mint egy nyolcezresre.

Később elhalkult a szó, éjfél körül felkészültünk az „alvásra”! Mindenki elvonult a sátorba, amelyen keresztül akadálytalanul átfújt a szél, senkinek nem volt téliesített sátra. 

Az ikonikus fa: ő marad

Az álom messze elkerült bennünket, de nem háborogtunk. Időnként ébren álmodtunk, és figyeltük a bennünket körülvevő természet neszezését, amit a szél felélénkített. Nagyvadak nem jártak a közelünkben, ők a völgyben kószálnak.

Lassan derengett az ég alja. Olyankor van a leghidegebb, mégis, amint fényt láttunk, igyekeztünk négykézláb kibújni a sátorból. Néhány mozdulattal megmozgattuk megmerevedett tagjainkat, összeszedtük maradék erőnket és kihúzogattuk a sátorszegeket a fagyott talajból. Összepakoltunk, hátunkra vettük ismét a csomagokat, még egy utolsó visszapillantás a csúcsra, aztán elindultunk lefelé. 

Útközben ráértünk elgondolkozni, miért is tettük meg ezt az utat? Miért? Mert a hegy egy másik közeg, ahol még Isten is közelebb kerül hozzánk. Valójában nem mi másszuk, hódítjuk meg a hegyet, hanem a hegy engedi meg, hogy meglátogassuk. 

Közben leértünk a hegy lábánál hagyott autóig, onnan Bodok községen át haza, és visszagondolunk arra, hogy „a Bodok a mi Everestünk!”, és ott továbbra is „… a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, / Bömbölve járt a bükkerdőn, a sátrak közt vadul táncolt...” (Horváth István). „Köszönjük élet! áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt! ” (Vörösmarty)

Prof. Fazakas József és csapattársai