Amit fontosnak tartunk szeretteinknél, hogy jóllétükről gondoskodjunk és hogy minőségi időt töltsünk együtt – ezt saját magunknak is meg kell adnunk. Szükséges egyedül lenni, csendben, amikor senki és semmi más nem tereli el figyelmünket, amikor csak önmagunkra figyelünk, és elidőzünk önmagunkban, s engedjük lélegezni saját belső (lelki)világunkat.

Az egyedüllét, magunkban lenni nem egyenlő a magánnyal. Ez egy olyan csendben levést jelent – és semmi mást nem csinálva –, amikor meglátom, meghallom, megismerem, megértem magam. Ugyanis, ha folyton mást, másokat helyezek magam elé, akkor nem ajándékozhatom meg környezetemet saját lényemmel és belső gazdagságommal. És mindezt megtalálni, felismerni csendre van szükség.

Hangos, zajos és elfoglalt életvitelünk nem támogatja ezt a fajta csendes elvonulást. Vannak, akik nem „mernek” egyedül és csendben maradni, folyton igénylik a társaságot vagy munkát, de ha ez nincs, akkor tévé, rádió, telefon – vagy más káros szenvedély – segít kitölteni az űrt. Mert nem egyszerű tükörbe nézni, befelé figyelni. Ilyenkor feltárulhatnak gyengeségeink, kudarcaink, el nem ért céljaink, be nem teljesült vágyaink – és ebben a csendben nem okolhatunk mást értük. Vállalni kell a felelősséget életünkért, azért, ahol éppen tartunk. Továbbá pedig éppen az önismeret az az eszköz, ami irányt tud adni életünknek, megvilágítja a célt, és ebben a csendben-egyedüllétben megtalálhatjuk azon belső kincseinket, amelyeket önmagunk és a környezetünk javára tudunk fordítani, hiszen azért „kaptuk” az egyéni képességeinket.

És ha rendben vagyunk magunkkal, ha megtaláltuk és tápláljuk a belső (lelki) békét, akkor a másokkal való kapcsolataink is javulni fognak, mert már nem reagálunk haraggal, dühvel, sértődéssel mások megnyilvánulásaira, hiszen bensőnk békéje megóv a külvilág viszontagságaitól.

Keresztes Erika
bizalmi tanácsadó