Hatalmának jelentőségét és kivívott sikereit Mátyás az ő egyéni tulajdonságai mellett leginkább hadseregének köszönhette. Az állandó zsoldos hadak létesítésére irányuló törekvés már az ő trónra lépte előtt általánossá lett. De uralkodása nagy hatást gyakorolt ezen intézmény fejlesztésére. Zsoldosokat szokatlanul nagy számban tartott szolgálatában, és amellett a nemzeti honvédelem régi elemeit is kellően fel tudta használni. Így azután olyan nagy hadtesteket állíthatott síkra, amilyenekkel korának egyik keresztény fejedelme sem rendelkezett.

Egykorú kimutatás szerint saját országaiból 93 000 fegyverest volt képes a törökök ellen küldeni, míg a hűbéri viszonyban álló oláh (havasalföldi – szerk. megj.) és moldvaországi vajdáktól 70 000 fegyverest számító segély hadakra számíthatott. Leveleiből tudjuk, hogy 1476-ban hatvanezer embert küldött Moldvaország megmentésére. És 1482-ben úgy nyilatkozott, hogy a nápolyi királynak és szövetségesei­nek, ha ezek elegendő pénzzel látják el, akár százezer embert küldhet segítségül.

Míg a francia, német és olasz fejedelmek főleg a svájci kantonokból toborozták zsoldosaikat, Mátyás zászlai alá leginkább Cseh- és Morvaország lakossága, mely a huszita háborúk alatt a katonáskodáshoz hozzászokott, szolgáltatott edzett, kitartó harcosokat. Ezekből alakult seregének magva, a „fekete sereg”, mely elnevezését egyenruhája és vaspáncéljai sötét színétől nyerte. A szerb földről is a hódító török elől menekülő egész fegyveres népáradat jött Magyarországra, és ezeket a vad elemeket Mátyás a zsold rendes fizetésével, az élelmezés szabályozásával; úgyszintén kérlelhetetlen szigorával fegyelmezni tudta.

Az idegenek mellett seregében a magyarok sem szorultak háttérbe; a könnyűlovasságot, a huszárokat az Alföld szolgáltatta; az ősi időktől katonáskodáshoz szokott székelyek pedig a legjobb íjászok hírében állottak.

A magyar seregnek erejét nemcsak alkotóelemei és létszáma, hanem főképp szervezete biztosította. A hadtudományi írók ebben a fönnmaradt gyér adatok világánál is a római légiók rendszerének utánzását ismerik föl, amit megmagyaráz az a tény, hogy Mátyás a régi Róma hadvezéreit példaképeknek, katonai íróit mestereinek tekintette; amazok tetteit és ezek munkáit alaposan tanulmányozta. De a hadtudomány régi vívmányait fölhasználva, saját korának viszonyait és szükségleteit kellően tekintetbe vette és ez irányban tapasztalatait, amiket gyermekkorában atyja oldala mellett szerzett, később sokféle szövetségesekkel, legkülönbözőbb népek ellen szünet nélkül viselt háborúkban folytonosan gyarapította.

Hadtudományi írók Mátyás serege legkiválóbb előnyét minden fegyvernem összehangzó együttműködésében találják. A király maga ismerteti egyik levelében azokat a feladatokat, amiket a háromféle pajzsos, vértes és könnyűgyalogok, a vaspáncélba burkolt nehézlovasok és a huszárok – könnyűlovasok – vannak hivatva megoldani. Ezekhez a tüzérség, hidászok és kézművesek csapatai járultak.

A szárazföldi sereget hathatósan támogatta a dunai hajóhad, mely egykorú kimutatás szerint 364 hajóból állott. Közöttük ágyúkkal és ostromgépekkel megrakott rengeteg gályák és tornyos dereglyék találtattak. A vízi haderőt tízezer fegyveresre és harmadfélezer hajósra teszik, akik nagy részben a rác népből kerültek ki.

Bonfini, a nápolyi származású történetíró a magyar sereget, melyet az ausztriai hadjáratban egy ideig kísért, áradozó, részben túlzó magasztalásokkal halmozza el. „Egy nemzet sem mutathat föl – úgymond – katonákat, kik a meleget és hideget, munkát és fáradtságot könnyebben viselik, a parancsnak készségesebben engedelmeskednek, csatába és halálba örömestebb mennek... mint Mátyás katonái. Vitézebbek és kitartóbbak a spártaiaknál!”

Mátyás a fegyverével kiküzdött sikereket diplomáciájának fölényével állandósította.

A német birodalom szervezetének fogyatkozásai és fejedelmeinek kölcsönös torzsalkodásai miatt nem kellett attól tartania, hogy a császár (a Habsburg-házi III. Frigyes – szerk. megj.) az osztrák tartományokat birodalmi segítséggel visszaszerzi. Ellenben a Jagelló-ház két uralkodója (IV. Kázmér lengyel király és fia, Kázmér herceg, magyar trónkövetelő, a későbbi Szent Kázmér – szerk. megj.) veszélyesebb ellenfél lehetett. Ezért míg egyrészről azon volt, hogy őket a császárral való szövetkezéstől visszatartsa, ugyanakkor elkészült teendőivel arra az eshetőségre is, ha a hármas szövetség megújulna ellene. Már 1477-ben védnöksége alá fogadta a német lovagrendet, mely Poroszország fölött uralkodott, és arra kötelezte magát, hogy egész hadseregét rendelkezésére bocsátja, ha a lengyel királlyal háború tör ki.

Mátyás utóbb tekintetét a távoli Oroszországra irányozta, hol III. Iván moszkvai fejedelem (1462–1505) a mai orosz állam megalapításának nagy művét erős kézzel és furfangos ügyességgel megkezdette, a tatár–mongol fennhatóság jármát lerázta, a kisebb fejedelmeket saját fönnhatósága elismerésére bírta, Litvániától a gazdag novgorodi hercegséget elfoglalta és a nyugat-európai udvarokkal is érintkezésbe lépett. Mátyás szövetséget ajánlott neki Lengyelország ellen, amit Iván örömmel fogadott el. 1488-ban az oklevelek kicseréltettek, és a két uralkodó között barátságos viszony fejlődött ki.

A német-római császári korona megszerzésére irányuló törekvések és a Frigyes császár ellen viselt háborúk Mátyást már korábban is az összes hatalmi tényező felhasználására utalták, és arra is késztették, hogy az olaszországi államok versengéseibe beavatkozzék.

Amikor 1478-ban a velencei köztársaság Ferrara és Milano fejedelmeivel a pápa (IV. Szixtusz – szerk. megj.) és a nápolyi király (I. Ferdinánd – szerk. megj.) ellen szövetséget kötött, Mátyás apósa és a Szentszék megoltalmazása végett Velence megtámadására nagy előkészületeket tett. Örömmel ragadta meg ezt az alkalmat, hogy Dalmácia azon részét, melyet a magyar koronától Velence elszakított, visszaszerezze. De mivel a nápolyi királytól ígért segélypénz elmaradt, és a császár az ő területén magyar hadaknak az átvonulásra engedélyt nem adott, a háború is elmaradt.

Kevéssel utóbb Velence Mátyást még inkább fölingerelte maga ellen azzal, hogy a magyar koronához tartozó Veglia szigetét, a hűtlen Frangepán grófok kérésére, védnöksége alá fogadta és kormányzót rendelt oda. Ekkor Magyar Balázs vezérlete alatt a sziget megszállására hadakat küldött, és a pápának, ki Velence érdekében közbenjárt, kijelentette, hogy készebb „a saját fejét és egész birodalmát kockára tenni”, mint koronája jogait feláldozni.

1481 őszén a nápolyi király a firenzei köztársasággal és Milánóval szövetséget kötött Velence ellen. Mátyás a csatlakozásra fölhívatván, ajánlkozott, hogy százezer arany segítségért tízezer svájci gyaloggal és hatezer magyar lovassal támadja meg Velencét. De a szövetségesek ezt a szerény igényét is sokallták, és alkudozni kezdtek, hogy hatvanezer arannyal elégedjék meg. Ez a szűkkeblűség nagymértékben bosszantotta. „Úgy viselik magokat – mondá egy alkalommal –, mint a fösvény, aki, hogy garast takarítson meg, forintot áldoz föl.” Utóbb késznek nyilatkozott pénzsegély nélkül is megindítani a háborút, ha szövetségesei megnyugosznak abban, hogy mihelyt Dalmáciát visszahódította, Velencével békét köthet. Az alkudozások soká folytak és nem vezettek eredményre. Mátyás a szövetséghez nem csatlakozott, sőt, amikor meggyőződött, hogy Velence megtörését célzó terveiben az olasz államok segítségére nem számíthat, 1484 tavaszán merész fordulattal Velencének tett szövetségi ajánlatot, amelynek elfogadásától kedvező hatást várt a császár ellen viselt háború folyamára.

Az előterjesztésére adott válasz édes szavakkal szólott ugyan „a változatlan barátság és szeretet érzelmeiről”, amiket Magyarország királya iránt a köztársaság táplál, de a szenátus vonakodott a császárral fennálló jó viszonyt megszakítani és mindennemű kötelezettség elvállalása elől kisiklott.

Bécs megvívása után Mátyás azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a császár uralma alatt álló Trieszt és Fiume városokat hatalmába ejti, és ekkor a köztársaság támogatását kérte ki. A szenátus erre nyíltan tagadó választ adott, kijelentvén, hogy a császárt sérelemmel nem illetheti.

Mátyás figyelmét ugyanekkor déli Olaszország eseményei is magukra vonták.

VIII. Ince, ki 1484 nyarán foglalta el a pápai trónt, ellenséges viszonyba jutott Ferdinánd nápolyi királlyal, mert ez a hűbéradót, mellyel a Szentszéknek tartozott, vonakodott megfizetni, és országa papságát önkényesen kivetett adókkal terhelte. 1486 őszén kitört közöttük a háború. Mátyás ekkor neje (Aragóniai Beatrix – szerk. megj.) atyjának pártját fogta; fenyegetődzött, hogy az engedelmességet a pápának fölmondja, és az egyetemes zsinathoz föllebbez, 1488. március végén pedig másfél ezer fegyveresből álló segélycsapatot küldött Nápolyba.

Ezzel egy időben az anconai köztársaság is Mátyáshoz folyamodott, hogy fölötte a fönnhatóságot és védnökséget fogadja el. Ancona, az adriai tenger egyik legjelentékenyebb kikötője régtől fogva a Szentszék fönnhatósága alatt álló kis köztársaságot képezett; mivel azonban Velence részéről sokféle sérelmeket szenvedett, s ezeknek orvoslását a Velencével szövetkezett pápától nem várhatta, azt remélte, hogy a magyar királynál mind a velencei köztársaság, mind a törökök ellen oltalmat fog találni.

Mátyás az ajánlatot örömmel fogadta, és az elvállalt védnökség jelvénye gyanánt a magyar birodalom zászlaját küldötte Anconába, ahol azt a 1488. év április első napjaiban a tanácsház tornyára ünnepélyesen kitűzték.

Ez az esemény nagy hatást idézett elő. A pápa az olasz államok követeit maga elé hívatván, fájdalmas megütközését tolmácsolta Mátyás eljárása fölött, amelyet a bosszú művének jellemzett; őt leveleiben éles szemrehányásokkal illette, Ancona polgárait pedig egyházi átokkal sújtotta.

A pápa és a király levelekben, követek által egy egész éven át tárgyalták az anconai kérdést, melynek megoldására Mátyás azt a módozatot ajánlotta, hogy a pápa az anconaiakat a kiközösítés alól oldja föl, őket biztosítsa, hogy a vele kötött szövetség miatt rajtuk bosszút nem áll, és ha ezután az anconaiak az egyezség felbontásáért magok folyamodnak: ő az elvállalt védnökségről szívesen lemond. Az 1489-ik év végén lemondását a pápának csakugyan bejelentette.

Nyugaton országokat hódítva, a császárt és a német birodalom leghatalmasabb uralkodóit megalázva, Mátyás látszólag megfeledkezett a magyar korona elvesztett melléktartományairól és a csapásokról, amiket Magyarország a török szultánok részéről gyakorta szenvedett. Kortársai és az újabb kori történetírók azt a vádat emelték ellene, hogy túlcsapongó hatalomvágyának nemzete érdekeit feláldozta, és örök dicsőséget ígérő pályáját, amit atyja jelölt ki neki, múló fényű sikerek kedvéért hűtlenül elhagyta.

Ezek a vádak nem egészen indokoltak. Mátyás tekintete mindig kelet felé irányult, csak új utat választott, hogy a régi célhoz biztosabban juthasson el. Mindenütt, ahol politikai befolyását vagy fegyverének hatalmát érvényesítette, Magyarország biztonságának föltételeit és az erőgyarapodás forrásait kereste. A pápával és a császárral, Német- és Olaszország fejedelmeivel folytatott tárgyalásaiban minduntalan fölmerül a török birodalomba indítandó támadó hadjárat ügye. Biztosítani kívánja magát és nemzetét afelől, hogy míg keleten harcol, trónja és országa nyugatról támadásnak nem lesz kitéve; és hogy a küzdelemben, amit az egész keresztény világ érdekében folytat, az egész kereszténység hathatós segítségében részesül.

Azonban, amiként sem elődei, sem atyja nem voltak képesek az európai hatalmasságokat a feladat nagyságával arányban álló áldozatkészségre késztetni, úgy e tekintetben ő sem bírta a közönyt és szűkkeblűséget megtörni. Sőt, a velencei köztársaság 1479 elején a Magyarországgal fennálló szövetségtől elszakadván, a törökkel békét kötött, aminek egyik következménye az volt, hogy ekkor Mohamed szultán újból Magyarország ellen fordult, és még az említett év folyamán Oláh­országon keresztül Erdélybe sereget küldött.

Mátyás legjelesebb két vezérét küldötte ellene: Bátori Istvánt, ősrégi nemzetség sarját és Kinizsi Pált, ki molnárlegényből küzdötte föl magát az országzászlósi méltóságig. Együtt vívták 1479. október 13-án Szászváros közelében, a Kenyérmezőn azt a dicsőséges csatát, amely az ellenség megsemmisítésével végződött, közel harmincezer töröknek életébe került.

A következő év őszén a törökök a császár tartományait, Stiriát (Stájerországot – szerk. megj.) és Karinthiát választották rabló kalandozásaik színhelyévé. Mátyás erről értesülvén, személyesen indult ellenük. De a megáradt Dráva és Száva folyamokon a hidak elkészítése sok időt igényelt, s míg ő megérkezett, az ellenség zsákmánnyal és foglyokkal megrakodva már elvonult. Ekkor megtorlásul Bosnyákországba (Boszniába – szerk. megj.) nyomult, a török területen nagy pusztítást vitt véghez, és egy basát öt napig tartó véres ütközetben megvert. Egy időben Kinizsi Szerbországba tört, Krusevácig hatolt, és itt több diadalmas csatát vívott.

Ezalatt érkezett a pápától és a nápolyi királytól az a tudósítás, hogy a török hajóhad Olaszország délkeleti részében, Apuliában kikötött, és a partra szállított húszezernyi sereg 1480. augusztus 11-én Otranto városát hatalmába ejtette s a nápolyi trónörököst, Alfonz herceget visszavonulásra kényszerítette. Egész Olaszországot rettegés szállotta meg; a pápa már Rómában sem érezte biztosságban magát, és készületeket tett a menekülésre.

Mátyás, akihez segítségért folyamodtak, Magyar Balázs kapitány vezérlete alatt hatszáz válogatott vitézt küldött Apuliába. Ez a kisded csapat dicsőségesen járt el megbízatásában. Elmés számítással azt a kis erősséget támadta meg, amelyet a várost vízzel ellátó forrás oltalmára emeltek a törökök. Heves küzdelem után az erősség és vele a forrás is hatalmukba került. Azután tábort ütöttek Otranto közelében. A török őrségnek a téli és tavaszi hónapok alatt az egybegyűjtött esővíz egy ideig elégséges italt szolgáltatott. De amikor a medencéket a nyári nap égető heve kiszárította, az őrség kénytelen volt kísérleteket tenni, hogy újból a forrás birtokába jusson. Mindannyiszor visszaveretvén, 1481. augusztus 10-én a fehér lobogót kitűzte és szeptember elején az olasz földet elhagyta.

A pápa Otranto felszabadításának emlékére érmet veretett.

II. Mohammed az otrantói kudarcot már nem élte meg. Fényes pályáját 1481. május 3-án fejezte be. Trónját legidősebb fia, II. Bajazed foglalta el. De egy tekintélyes párt őt azon ürügy alatt, hogy amikor született, atyja még nem volt császár, vonakodott elismerni, és törvényes trónörökösnek ifjabb testvérét, Dsem herceget nyilvánította. Testvérháború keletkezett, mely Bajazed győzedelmével végződött. A bukott trónkövetelő Rhodos szigetére menekült, hol a Johannita lovagrend nagymesterénél barátságos fogadtatásra talált. Innen bátyja megbuktatása végett a keresztény hatalmakhoz fordult segítségért, és Mátyás őt személyesen kívánta fölkeresni. De szándékában megakadályozta a velencei köztársaság, mely a János-lovagok nagymesterét rábírta, hogy Dsemet a lovagrend egyik franciaországi várába küldje és ott szigorú őrizet alatt tartsa.

Azonban Dsem törökországi párthívei nem nyugodtak meg. Egyik előkelő pasa az 1483-ik év folyamán Mátyáshoz jött, és előadta, hogy Bajazed császár annyira gyűlöletessé tette magát alattvalói előtt, hogy ha Dsem sereg élén a török birodalomban megjelennék, a sikerre biztosan számíthatna. Mátyás ekkor újabb lépéseket tett, hogy a török herceg mielőbb hozzá bocsáttassék, és ígéretet tett neki hogy a trón megszerzése végett „minden erejét, tehetségét és személyét is” rendelkezésére bocsátja.

De Velence ármányai Dsemnek Magyarországba jövetelét meggátolták, s ezért Mátyás, mikor Bajazed szultán az 1483-ik év végén előnyös föltételek alatt fegyverszünetet kért, ezt öt esztendőre megkötötte. A keresztény hatalmakhoz intézett levelében elhatározását azzal okadatolta, hogy magára hagyatva, a török birodalom ellen a háborút folytatni nem képes, és hogy addig, amíg a többi uralkodó szemei megnyílnak, kénytelen volt magát békekötéssel megóvni a támadásoktól.

A törökökkel kötött szerződések megbízhatatlansága mindazáltal csakhamar kiderült.

Az 1484. év nyarán a szultán Moldvaországba sereget küldött, mely Kilia és Akierman (Dnyeszterfehérvár – szerk. megj.) fontos erősségeket megvívta. Mátyás felszólalására azzal mentegetődzött, hogy a fegyverszünetbe Moldvaország befoglalva nincs. De ugyanekkor egy hétezer emberből álló török hadosztály Magyarországba tört, és Temesvár vidékén pusztított, míg Kinizsi feltartóztatta és szeptember 15-én véres csatában tönkretette.

Ezek az események Mátyás figyelmét ujból Dsem személyére irányozták. Azt tervezte, hogy a ferrarai herceg a török herceg közreműködésével franciaországi tartózkodási helyéről megszökve, Magyarországba jöjjön. Ez kivihetetlennek bizonyulván, a francia királyi udvarhoz fordult, hogy Dsem kiszolgáltatását eszközölje ki. Ekkor a vele szövetségi viszonyban álló pápát rábírta, hogy Dsemnek Rómába küldetését és a Szentszék felügyelete alá helyeztetését követelje. Hosszú tárgyalások után Dsem csakugyan Rómába szállíttatott és a pápa gondjaira bízatott mindaddig, míg a keresztény hatalmak a háborút meg nem indítják. De ennek bekövetkezését ő is, Mátyás is hiába várták.

Fraknói Vilmos