Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Antal István híradós rajparancsnok emlékezikSzékelyföldi harcok, 1944, Székely fiatalok Muraközben

2007. június 2., szombat, Élő múlt
Szökevények, halálos ítéletek

— Mi történt a nyilas hatalomátvétel után?

— Kezdték összeszedni a népeket. S amelyik egyszer csak jó volt, azt irányították a zászlóaljához. Megkerestem, hol van a 67-es széhv — a hatvanhetes székely honvédzászlóalj — asztala, elmentem oda, s adták a kezembe a papírt: Nyugati pályaudvar, vonatra, s indulás Csáktornyára. Ez akkor visszacsatolt terület volt, a Murán túl. Egy olyan városka, mint Bereck. De ott van a Zrínyi-vár! Bevezényeltek a laktanyába. Ott voltunk vagy tízen, székelyek. Kézdivásárhelyről is volt egy szakasz.

Egyszer csak jön egy tiszt: Muraszentmártonban a partizánok lemészárolták a jegyzőséget. Egy szakasz oda megy, hogy megvédje az új jegyzőséget. Önkénteseket várok!

Deszke Misi mellettem aludt. (Aztán kiment Ausztráliába.) Azt mondja: Bátya! Megyünk? — Nem önkénteskedünk — mondom. Ha muszáj, megyünk, de önként nem!

Összejött egy szakasz. Felszerelték konyhával, mindennel, s el is mentek.

Eltelt vagy két hét. Hát egyszer hoznak vagy négy katonát. A partizánok felvették a kapcsolatot velük, s azt ígérték, hogy ha átállnak, Jugoszlávián keresztül hazaküldik őket Erdélybe. Ezek harmincan fogták magukat, és elindultak a partizánokkal. A németek elfogták őket, és visszahozták. Négy tisztes volt köztük. Egy karpaszományos, Fórika, ő volt a parancsnok. S akkor volt két tizedes s egy őrvezető. Ezt a négyet halálra ítélték. Golyó általi halálra. A többit — a katonákat — tizenöt év fogságra ítélték. Ezt a négy halálraítéltet behozták hozzánk, a kaszárnyába. A mi kaszárnyánk szárnyának az ajtaja szemben volt a konyhával. Oda ki voltunk állva.

,,Fiúk, ne hagyjátok el a hazát, ne tegyétek le a puskát, mert úgy jártok, mint mi" — mondták. Az egyik belépett a konyhába, kihozott egy liter bort, s azt mind megitta. Egy húzásra.

— mondták. Az egyik belépett a konyhába, kihozott egy liter bort, s azt mind megitta. Egy húzásra.

Délelőtt láttuk, hogy az udvarnak a túlsó szé­lében kőfal van, mögötte a vasút. Ott gyepből oszlopokat raktak. Négy oszlopot. Nem mentünk oda. Hát ezeket viszik oda! Három csendőr szembeállt velük, s tűz! A katona lebukott. Hasra bukott. Ott volt egy fásszín. Oda bevitték a holttestet. Mentek, hozták ki a következőt. Halálos ítélet, tűz! Egy hoppra mind a négyet meglőtték.

Sohasem felejtem el ezt a jelenetet! Ártatlanul mind a négyet agyonlőtték!

A kiszámíthatatlanság, hogy egy katona egy adott helyzetben nem tudja, jobbra lépjen-e vagy balra. Mit tegyen? Melyik a jobb? Hát ezek is úgy voltak vele. Ezek biztatták, hogy gyertek velünk, mert hazaviszünk Romániába! Hát már tudták, hogy vége a háborúnak, már megutálták a háborút. S elmenének, s ártatlanul meglövék őket.

Járőrségben

— A lényeg az, hogy akkor télen járőrparancsnok voltam a Dráva folyó mellett. A szökevények átjártak haza a családjaikhoz. Mi ott portyáztunk. Minden járőrnek volt egy kutyája. Az enyémet úgy hívták, hogy Örsi. Kitanított kutyák voltak. A Dráva mentén bokros, bozótos volt a hely. A kutyám ment elöl, s vigyázott arra, hogy ne érje orvtámadás közelről a járőrt. A járőrnek járőrlapot adtak. Erre rá volt írva, hogy 37-es vonatkozási pont, vp., 40-es vp. stb. Ez az utat jelölte. Mikor kezembe vettem, tudtam, hogy Drávadiósról megyek Perlak felé. Vagy megyek a Duna-kanyar felé, erre a pontra. Ott ásott bunkerek voltak. Egyik helyen volt egy malom a vízen. Csónakra volt építve, nagy lapátja volt, azt hajtotta alulról a víz. Deszkából volt építve. Előtte bunker, mi bementünk abba. Egyik katonát kiállítottam őrségbe. Éjszaka volt. Tőle húsz méterre volt egy domb, olyan magas, mint egy vasúti töltés. Ezek, ahogy jöttek, csak a feje látszott. Az őr elkiáltotta magát: tűz! Milyen tűz? Kiszökünk a bunkerből, s a katona mutat arrafelé. De ő már lőtt. Futottunk fel a dombra, s hát szaladnak. Gyenge holdvilág volt. Rájuk lövünk. Visszalődöztek. Ha nem lőnek vissza, hagytuk volna őket, menjenek a francba.

Gyerünk utánuk! Fogjuk el. Abban a nagy hóban úsztattunk utánuk. Menekültek, s lőttek. Drávadiós felé volt egy kocsányos. Elérték a kocsányost. Az egyik meghúzódott, a másik eltűnt.

Másnap elfogtuk őket. Bementek a faluba, s az egyik gazdánál a répás pincébe elbújtak. Elfogták őket, s hát mit nem ad az Isten, ki kell elvigye őket? Én! Parancsot kaptam, hogy kísérjem be őket a csáktornyai börtönbe. Mondom a zászlósnak — Boros Gábornak hívták, nagyon jól voltam vele, négyen voltunk erdélyiek —, na, mondom, éppen ez hiányzott nekem! — Mi a baj, Pista? — kérdezi. — Hát az, hogy én elfogom őket, s akkor még kísérjem is őket. — Ne búsulj — azt mondja —, kapsz egy szabadnapot cserébe.

Na, a rajommal bekísértük őket.

Tudogatott annyit magyarul, mint amennyit átlag mi tudunk románul. Sajnáltam őket. Jöttek a gyermekek, az asszonyok. Én a legszívesebben elcsaptam volna őket, de nem lehetett. Felvittem őket a várba. Volt egy őrmester. Beszélgetünk. Hova való vagy? Mondom, hogy háromszéki. Én udvarhelyi vagyok — feleli. — Gyere, nézzük meg a foglyokat! Kinyitja a nagy terem ajtaját. A férfiak törökülésben. Nem álltunk szóba velünk. Kinyitja a harmadik ajtót is, ott is törökülésben vannak a férfiak, s a hátuk mögött ott heverésznek katonaruhában a miénkek, a székelyek. — Hát ti itt vagytok? Mi itt... — Hány esztendőt kaptatok? — Tizenötöt... Nem mertem mondani, hogy úgysem kell letöltenetek. — Ne búsuljatok, eltelik valahogy, csak ennetek adjanak — mondtam. Nekik már nem kellett törökülésben ülniük.

Oroszok a nyugati végeken

— Tavasz felé átvezényeltek Muraszentmáriára. Ott beosztottak az újonnan alakuló Kerényi-zászlóaljba. Mint rádiós járőrparancsnokot neveztek ki. Akkor már volt mindenféle felszerelés. Ott voltunk négy-öt napig. S akkor vittek szembe az oroszokkal. Keresztülhoztak a Murán, Alsólendva felől. Nem mentünk Zalaegerszegig, hanem Bak és Zalaegerszeg között, fenn, a hegyen van egy templom. Olyan, mint nálunk a Szent Mihály-hegyen. Beásták magukat. Egy páncél faustos szakaszt lenn hagytak. Én rádiósként beültem a plébános szobájába addig, amíg egy akna bevágott az ablak alá. Akkor onnan pucolás ki! A pincében már sok volt a sebesült. A káplár a lopóval hordta a bort s a csészét, és mindenkinek osztogatta. Már aki kért bort. Ott voltunk három napig. Az oroszok már Zalaegerszegen voltak. Három nap múlva három tank feljött a dombra. Nem mentek a páncélököl felé! Rámentek a lövészárkokra. Egy szakaszvezető összekötött három kézigránátot, behajította a talpa alá, s hogy, hogy nem, az elvetette a láncot. A katonák fogságba estek. A másik két tank errefel megfordult. Egy század német katona ott volt mellettünk.

Estefelé jön a hauptman, s mondja nekem — elég jól tudok németül —, hogy őt leváltják, visszavonul, de jön helyette más. Addig tartsunk ki. Elmennek. A századossal mi sokat beszélgettünk. Tudta, hogy én Sósmezőtől jövök. Azt mondja a százados úr: mit szól ehhez, Antal?

Mondom neki: én azt, százados úr, hogy ezek ide többet nem jönnek vissza. Hát úgy hazudnak, mint a vízfolyás. Menekülnek ők is.

Magyarország elesett!

— Egy óra múlva azt mondja: na, akkor indulás tovább! Bak végében bementek egy nagy borpincébe a katonák. Vászonvedrekben hordták a bort. Egyszer felült a százados a lovára, s azt mondta: na, fiúk! Aki velem akar jőni, sorakozó utánam. Megyünk Németországba. Magyarország elesett. Aki nem akar jőni, s van valahol ismerőse, rokona, az mehet haza. Szabad az út mindenkinek.

Nem mertük Bak községet elhagyni. Egy félrelépés, s megjárja az ember.

Bakon bementünk egy zsákutcába. Egy gyümölcsössel szemben volt két ház. A belsővel szemben átugrottunk a kerítésen, s lefeküdtünk. Elaludtunk. Hát amikor felébredünk, a kerítésen kívül úgy vonulnak az oroszok, mint a juhok. A kaput nyitom meg, s hát egy orosz katona jön szembe velem. Vállán a géppisztoly, s három veres zsinór a karján. Nagy bajuszú, ősz ember. Hoz egy kosár kalácsot. Hát hogy a fenébe nem vettük észre, amikor ez bement a házba? Szembementünk egymással.

Kacagott: decsi, decsi... Ez tudod, mit jelent? Legényke, legényecske. Odalép hozzám, leszaggatja a rangot, a másikról is. A derekamon volt a pisztoly. Piros derékszíjam volt. Leveszi, a vállára teszi, s azt mondja: dáváj!

Látta, hogy a kerítés mögül szöktünk, s meglátta a rádiókészüléket. Kivetette. Az utca végére letetette. Az oroszok vonultak. Ránk se néztek. Egyszer visszalépett, s egyet káromkodott, s intett, hogy menjünk.

Mikor vagy húsz métert mentünk, még visszanéztem, hogy nem lő-e le hátulról.

Visszamentünk a házba. A gazdát Kocsis Mihálynak hívták. Ő volt a falu bírója. Egy negyven év körüli, nagydarab ember volt. — Hej — azt mondja —, most menyen el innen az orosz, s magik itt mászkálnak. Meglövetnek engemet is! — Nem lőnek, ne féljen, ő engedett el minket is. Na, azt mondja, maga menjen le gyorsan a pincébe. Maga pedig menjen át a szomszédba — mondja a társamnak. Egy elég nekem!

Hát hozza a hóna alatt az ásót — a felesége s a két gyermek kinn volt a szőlőben, a présházban, oda menekültek —, és hozta a gyenge ruhát is. Na, azt mondja, vetkőzzön le, s ássa el a gúnyát. Olyan katonaruhám volt, hogy ó, új és szép. Volt egy Anker órám, azt feltettem a gerenda fölé egy résbe. A ruhát jól beletapodtam a gödörbe. Felöltöztem, s kimentem az udvar közepébe. Úgy kacagott, hogy nyúlt el. Szárközépig ért a pantallóm.

Két hétig voltam nála.

Egy barátommal feljöttünk Érdre. Nem mertünk a főúton menni. Érd-Parkvárosba mentünk. Egy öregasszony ültette a hagymapalántát a kertben. Mondtuk, hogy mi segítenénk, ha ebédet adna. — Segéljenek, na! Főzött valamilyen galuskát. Estig nyomogattuk a dughagymát. — Tetű van-e magukban? — Ó, hát hogy lenne.

Meghalt a férje, a fia katona. A ház hátsó része be volt ásva a martba. Kérdeztem: hol lehetne itt szivarat venni? Mit akar maga venni? Menjen fel a padlásra. Ott volt a létra. Felmentem. Hát egy hordószekérnyi dohány ott van. — Honnan van ez a sok dohány? Hát a fiam trafikos volt, s elvitték katonának — mondja. Felszámoltuk a trafikot.

Katonaidill

— Mikor három napja volt, hogy ott vagyunk, hát a szomszédból átjön egy csinos asszony. Egy olyan hároméves leánykával. Elkezd velünk szórakozni, s egyszer azt mondja: Biri néni — vagy minek szólította —, magának legyen elég egyik, én a másikat elviszem. — Vigye, ha akarja! Azt mondja nekem: Maga jőjön velem. Az ura szabó volt, nyilas volt, elfogták, s azt mondja: ezeket mind kinyírják.

Az apja minden este jött fel, s ott hált. Én mentem hátra a leánykával a kertbe. Nagy-nagy kert volt, tele barackkal. Diófák, szőlő, minden volt. Olyan ruhái voltak! Előszedte, megmutatta. S egy szép rend ruhába engem is beöltöztetett. Megborotválkoztam, minden. Még nyakkendőt is hozott, azt is felkötöttem. — Így már más! — azt mondja. — Ez egy úriember.

Hát én maradtam volna, mert erősen jóra fordult a sorsom. De két hét múlva a szomszédomban a barátomnak nem tetszett a munka. Az öregasszony mindennap küldte az erdőbe egy szamárral akácfaágért. Megunta. S egyszer azt mondja: Pista, ha jössz velem, jó, ha nem, maradsz. Én megyek. Egyébként Zuglóban lakott. Erdélyből került ki Magyarországra. Zuglóban menyasszonya volt. Szerszámlakatos volt a pénzverdében, s remélte, hogy oda is visszakerülhet.

A fehérnép sírt, reám csipeszkedett, hogy ne menjek. Az apja mondta neki, hogy mit csinálsz evvel a katonával, ha az urad haza talál jőni, itt akkora baj lesz!

Eldöntöttem, hogy menyek. Eleget integetett az erkélyről a fehér kendővel.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesz-e előrehozott parlamenti választás idén?







eredmények
szavazatok száma 1141
szavazógép
2007-06-02: Múltidéző - Egyed Ákos:

A székelyek eredetéről és megtelepedéséről

A katonai szolgálat: a székely szabadság jogforrása és záloga. A székely hadszervezet a Hunyadiak koráig
2007-06-02: Világfigyelő - x:

Őszöd árnyékában

Őszöd árnyékában címmel jelentette meg a Századvég Alapítvány a 2. Gyurcsány-kormány első évéről szóló értékelését, amelyben többek között arról is írnak, hogy a miniszterelnök a választások óta felélte politikai erőforrásait — erről beszélt Stumpf István, az alapítvány elnöke a kötet tegnapi bemutatóján.