(…) Hűvös, tavaszias reggelen, a marosvásárhelyi Postaréten, a mai Székely mártírok terén, 1854. március 10-én végezték ki Török Jánost, Gálffy Mihályt és Horváth Károlyt – a Makk-féle összeesküvés székelyföldi szervezőit, majd április 29-én hasonló hadbírói ítéletet hajtottak végre Várady Józsefen és Bartalis Ferencen. Nem volt oly hatalom, mely a népünkért, az egész emberiség igaz ügyéért mártíromságot szenvedett hősöket eltávolíthatta volna az emlékezet panteonjából, annál is inkább, mert – ahogyan azt Török János néhány órával kivégzése előtt az utókor számára írott levelében megfogalmazta: „Ügyünk nem egy ember s nem is egy nemzet ügye, hanem egész honunknak, sőt, több: a rabiga alatt görbedő népeknek és nemzeteknek szent ügye!”

Pedig azon a reggelen a dobpergés, a rövid német vezényszavak a kivégzettek vértanúságán kívül a ’48-as forradalom utáni Habsburg-ellenes mozgalmak záróakkordját is jelzik. A módszer, amely annyi áldozatot követelt, minden bizonnyal elhibázott volt. A mozgalom azonban több volt, mint az általa alkalmazott módszerek. Ma is egyetértünk ezen a téren az egyik részvevővel, aki meggyőződéssel vallotta késő öregkoráig: „Nem szabad hamvadni engednünk azt a múltban, mi buzdító s irányt adó lehet a jelen vagy jövőre!” Annál is inkább, mert a Makk-féle összeesküvésnek demokratikus, haladó célkitűzése volt, mit néhány bátor férfiú az akkori osztrák birodalom területén élő valamennyi néppel szövetkezve igyekezett megvalósítani az újabb Szent Szövetséget létrehozni akaró s azt örökre meg- csontosítani szándékozó status quo, a bevezetett Habsburg rémuralmi rendszer ellen.

A mozgalomban többnyire az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban részt vett katonatisztek, radikális gondolkodású értelmiségiek, kereskedők, papok, valamint parasztok elszánt csoportja igyekezett leszámolni az önkényuralommal.

A résztvevők kérlelhetetlen ellenségei voltak az osztrák és mindenféle egyéb önkényuralomnak, reménykedtek az Európa-szerte kirobbantható felkelésben, s bátor vállalkozásukat a ’48-as forradalom emigráns vezetőségének ama ígéretére építették, hogy külföldről katonai segítséget nyernek. Remélték, hogy a birodalom valamennyi népe velük fog tartani, sőt, ezen túlmenően, általános nemzetközi támogatásra számítottak, s ezért a szervezkedést Bécstől Bukarestig és Varsótól Belgrádig igyekeztek kiterjeszteni. A mozgalom vezetői különösen számítottak a Román Fejedelemségek haladó erőinek támogatására, és ebből a meggondolásból a titkos csoportulatok közvetlen irányítását Bukarestből intézték, a szervezkedés súlypontját pedig a könnyen elérhető székely székekre helyezték.

Azonban ekkortájt kül- és belföldön egyaránt túl mostohák voltak a körülmények, idehaza pedig a nép anyagi és szellemi energiá­ját a ’48-as forradalom s a majd rá következő véres megtorlás kiapasztotta.

Az osztrák császári erők már 1849 közepe táján megteszik előkészületeiket a győzelem utáni rémuralom bevezetésére, október 6. után pedig, az aradi tizenhárom kivégzésével senki számára sem maradt kétséges, hogy Alexander Bach birodalmi miniszterelnök valóban „kötélkorszakot” vezettet be a fellázadt területeken. A rémuralom ránehezedett Erdély egész lakosságára is.

Ennek ellenére a múlt század ötvenes éveinek elején Erdélyben a ’48-as forradalom emigrációba kényszerült vezetősége – az emberi lélek valamilyen ismeretlen inerciatörvényének megfelelően – óriási népszerűségnek örvendett, bár a forradalom bukása természetszerűen megcsappantotta a néptömegek cselekvőképességét. Bekövetkezett a társadalmi mozgalmak apálya. Ráadásul hihetetlenül kiépítik a kémhálózatot, a besúgórendszert, és Erdélybe pl. tucatnyi új, különféle fegyvernemhez tartozó ezredet hoznak a birodalom más részeiből.

Mégis számos olyan jelenség létezett, amely az emigráció vezetőségét derűlátásra késztette. Az európai forradalmak polgári demokrata vezetői ugyanis, beleértve a magyar forradalom vezetőit is, a forradalmi idők elmúltával is úgy gondolkoztak, hogy az elnyomott népek körében bármikor sikeres felkelések, forradalmak robbanthatók ki, s ehhez elegendő a konspirációs szervezőmunka, valamint bizonyos mennyiségű fegyver s némi pénz, hogy aztán minden menjen, mint a karikacsapás. Kossuth az ötvenes évek elején úgy vélte, hogy a forradalmi lendületnek újra be kell következnie.

Ugyanakkor a nyugati demokratikus erők hangsúlyozták, hogy a ’48-as forradalmak, anyagi bukásuk ellenére, az eszmék terén sohasem látott népszerűségnek örvendenek. Hangoztatták az együttműködés fontosságát Bécs elfoglalása érdekében, ui. az osztrák császári metropolist tartották a hidra fejének, s ennek érdekében szorgalmazták egy magyar–román és egy magyar–délszláv szövetség létrehozását is; úgyszintén felvetették a magyar–olasz felkelés gondolatát, összekapcsolva azt a horvátországi és lengyelországi megmozdulások előkészítésének eszméjével. A Román Fejedelemségek népi hangulatát illetőleg is derűlátó értesülések érkeztek nyugatra. Azonkívül számítottak 30–40 000 osztrák katona átpártolására is. Az általános derűlátásnak ezt a tobzódását még Louis Napoléon 1851. december 2-i államcsínye sem zavarta, pedig ez a fordulópontot jelentő esemény a francia forradalmárok támogatásától való eleséssel volt egyenlő, ami köztudomásúlag elképzeléseik egyik tartóoszlopa volt.
*
Idehaza az osztrákokkal szembeni ellenállás eszméjét Gál Sándor tábornok vetette fel Kemény Farkas ezredessel egyetemben, még közvetlenül Világos után, azzal az akciójukkal, amelynek során kapitulálás helyett a néhány ezer főből álló egységükkel a Szatmár vidéki mocsarak védelme alatt hónapokig fegyverben portyázgattak. Lassanként azonban szétszéledtek, számuk erősen leapadt. Jó néhányan közülük Törökországba menekültek, s ott elmondották a már kint lévő bajtársaiknak, hogy Gálnak szándékában áll maga köré gyűjteni a havasokban bujkálókat, és ugyanakkor számít az elégedetlen románság tömegei­nek támogatására is. Egyes források azt is tudni vélik, hogy Gál és Kemény tervéről Avram Iancu is értesült, utóbbi állítólag hajlandó lett volna az együttműködésre. Erről a nagyon is lehetséges román–magyar bajtársi kapcsolatról Gál Sándor bizonyára megemlékezett a múlt század hatvanas évei­ben írott emlékirataiban. (...) Tény, hogy Gál és Kemény számára az említett helyzet harcászatilag is felette kedvezőtlen és kilátástalan lévén, néhány hónapi portyázgatás után arra kényszerültek, hogy ők is török földre meneküljenek. Hamarosan innen is tovább­álltak: Jersey és Guernsey szigetén, majd Londonban találjuk őket.

Gál és Kemény akciójával csaknem egy időben született meg Makk József és Thaly Zsigmond tüzérezredesek vakmerő terve a komáromi kapituláció (1849. október 5.) megakadályozására és a forradalom folytatására. Elhatározták, hogy Klapka tábornok helyébe Makk József ezredest (akinek tábornoki kinevezése már nem jutott el Komárom váráig, mivel a cári csapatok elfogták a futárt) nevezik ki várparancsnoknak. Az összeesküvést azonban Bangya alezredes – akiről az újabb kutatások kiderítették, hogy osztrák kém – leleplezte, a résztvevőket Klapka fogságba vetette, de a kapituláció előtt szabadlábra helyezte, sőt, ellátta őket (de a Világosról titokban hírekkel visszatért Rózsafi Mátyás kiugrott katolikus papot és republikánus lapszerkesztőt, Makk legjobb barátját is) Hamburgba szóló útlevéllel. Ezt azonban nem használták fel, hanem egy huszár őrmester kocsisukkal Erdélybe hajtattak, ahol Bemet és Gál Sándort remélték megtalálni, sikertelenül. Végül Makk úgy döntött, hogy útlevél nélkül indul el Törökországba felkeresni Kossuthot. Társai vele tartottak. Szerencsésen eljutottak Tatrangig, ahol mindhármukat feltartóztatta a határőrség. Thalyt letartóztatták, Makk és Rózsafi elmenekült. Thaly később mégis kiszökött Törökországba, a sumlai emig­ránsok 1850. január 16-i jegyzékében már ott szerepelt a neve – s beszámolt Kossuthnak sok mindenről. Nemsokára azonban Makk és Rózsafi is megkísérli a tiltott határátlépést Gelencénél, azonban mindkettőjüket letartóztatják. Ami azután következett, az erősen emlékeztet a francia regényíró kalandor, Vidocq bravúros szökéseire. Tény, hogy Rózsafi, aki még Komárom ostroma idején bámulatos emlékezőtehetségével kápráztatta el tiszttársait (egész színdarabokat szavalt el kívülről, és kortársai mint remek utánzóművészt tartották számon), többszörös letartóztatás és mindmegannyi szökés után, valamikor 1850 vége felé, egy bojár cselédlányának maszkírozva magát (jól beszélt románul) különösebb nehézség nélkül jutott el Törökországba. Közben Makk ezredes szintén kalandsorozaton megy keresztül Erdélyben és Magyarországon. Őt is többször letartóztatják, de mindig sikerül megszöknie.

Kétségtelen, hogy Makk valósággal az orránál fogva vezette az osztrák államrendőrséget, pedig ez nagyon komoly cég volt. Az 1850-es évet arra használja fel, hogy bőséges információt gyűjt a hazai és külföldi helyzetről, előre kiszemeli azokat, akikre később nagyobb feladatokat bízhat stb. Majd osztrák tiszti mundért ölt, és glaszékesztyűsen, senkitől sem akadályoztatva végre Pestre jut. Ott felkeresi Kossuth házifogságban levő nővéreit, akiktől az emigráció fejéhez szóló ajánló sorokat kapott, majd 1851. április 20-án hosszas kalandos utazás következik Törökországba Figyelmessy Fülöp huszár százados társaságában; a szkipetárok földjén keresztül, egy török basa karavánjához csatlakozva utazgattak, miután előzőleg veszélyes dunai átkelés, menekülések, meghiúsított merénylet, hamis útlevélhistória meg egyebek tették próbára két hősünket.

Végre május 28-án, egy derűs vasárnapon Szalonikibe értek, ahol a két menekülő tekintete gyönyörrel kalandozott a festői kikötőben himbálózó hajókon, s Makk egészen meghatódott az örömtől, amikor az egyik árbócon megpillantotta az Amerikai Egyesült Államok lobogóját. Mint a szabadság akkori szimbóluma előtt, mindketten levett kalappal tisztelegtek. Június elején aztán azonnal beszámol levelében a kütahyai internáltságában levő Kossuthnak a komáromi vár kapitulációjának lefolyásáról, majd felajánlja szolgálatait, kijelentve, hogy a legvakmerőbb politikai vállalkozásokat is kész végrehajtani.

Akkoriban Kossuth meglátogatása az Anatólia szívében levő Kütahyában külön engedélyhez volt kötve. Végül ezt megszerezve, június 22-én már Kütahyában van, de Kossuthtal csak levélen keresztül értekezhet. A következő napokban Makk leveleiben különböző részletkérdéseket vet fel a konspirációval és a kirobbantandó felkeléssel kapcsolatban. Futárokat ajánl, s kifejezi tökéletes bizalmát az eljövendő forradalom sikerében. A ’48/49-es magyar forradalom és szabadságharc tüzérsége létrehozójának biztos fellépte, derűlátása, vállalkozó szelleme nem tévesztette el a hatást. Kossuth belemegy Makk elképzeléseibe, hiszen időközben a Mazzinival való levelezései során ő is kezdett már hinni az összeesküvések, titkos forradalmi szervezkedések útjának járhatóságában, csak addig nem talált az emigránsok közt egyetlen alkalmas személyt sem, akire ezt a bonyolult titkos katonai küldetést rábízhatta volna. Makk viszont csupa akarat, kiváló szakember nemcsak a tüzérség, hanem a konspiráció terén is. Éppen ilyen emberre van szüksége Kossuthnak, és így hamar közös nevezőre jutnak. Elkészítik a felkelés tervét, az úgynevezett Tervvázlatot, és 1851. július 25-én az emigráció főnöke írásbeli felhatalmazást ad az ezredesnek az új forradalmi mozgalom – amely valóságos gerillaháborúvá kell hogy alakuljon – előkészítésére. Eszerint Makknak az lett a feladata, hogy Mazzini konspirációs rendszere segítségével létrehozza a felkelés kereteit, ugyanakkor pedig gerillacsapatokat alakítson az osztrák helyőrségek és hatóságok szétkergetésére. Hogy erre volt-e objektív lehetőség, arra már utaltunk. Itt azonban a nemzetiségi kérdés tekintetében fel kell figyelnünk a terv pozitívumaira, amely előírta a románokkal, szerbekkel, szlovákokkal való együttműködést, rámutatva nagyon helyesen arra a tényre, hogy a felsoroltak éppen annyira az abszolutizmus szenvedő alanyai, akárcsak a magyarok.

Károlyi Dénes