Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére március 15-e az összmagyarság nemzeti ünnepe. Nemzeti ünnepekkor pedig ki szokás tűzni a nemzeti zászlót.

Székelyföldön visszatérő – és visszatetsző, sőt: felháborító – motívum volt, hogy ezért a gesztusért egyes polgármestereket megbírságoltak a román kormány helyi képviselői, a prefektusok. Ez történt többek között Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is. Azért e múlt idő, mert két éve nincs bírságolás. Ugyanis – legalábbis Sepsiszentgyörgyön – a cirkuszt kerülendő, nem tűztek ki nemzeti színű zászlót, ezek helyett piros-fehér-zöld szélű szívek és kokárdák, nemzeti színű virágkoszorúk jelzik az ünnepet. Sepsiszentgyörgy most is nemzeti színekbe öltözött, tavalyhoz hasonlóan most is piros-fehér-zölddé változott a #SEPSI felirat a főtéren, az oszlopokon megjelentek a kokárdák, a belváros utcáin a szívek.

De mégiscsak hiányzik a zászló! Nem csak azért, mert a normalitás jele lehetne, hiszen szabad használata azt az üzenetet közvetítené: a román államhatalom megbecsüli és értékeli a területén élő magyar közösséget, hanem azért is, mert az olyan megkülönböztető jelkép, amely egy nemzet felismerését szolgálja. Persze országét is. És ebbe kötnek bele a román államhatalom demagóg képviselői, azt szajkózzák, hogy Magyarország zászlai mellé a polgármesterek nem tűzettek ki ugyanannyi Románia-lobogót, mert bizony azt kéri a jogszabály. Igen ám, de nem országzászlót, hanem a nemzet zászlaját tűzzük ki! Merthogy a magyar nemzet zászlaja pont olyan, mint Magyarországé, ugyanúgy, ahogyan a román nemzet zászlaja megegyezik Románia zászlajával. Ezt nem akarják felfogni az illetékesek, legyenek azok bírságolók, avagy bírák.

És még egy okból hiányolhatjuk a zászlót. Hisz március 16-a a magyar zászló és címer napja annak okán, hogy 1848-ban ezen a napon fogadta el az országgyűlés azt a törvénycikket, amely kimondja: „A nemzeti szín, és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik.” A törvény második cikkelyében olvasható „a háromszínű rózsa polgári jelképen újra felvétetvén”, azaz a nemzeti színű csákórózsáról, csákódíszről, illetve a kokárdáról van szó. A színek sorrendjét akkor nem szabályozták, így különböző típusú kokárdák születtek. Fennmaradt Petőfi Sándor Szendrey Júlia által készített kokárdája, amire manapság sokan hivatkoznak. Ennek közepe zöld, kifelé fehér és a széle piros. Az emberek elsöprő többsége ilyet hord. Nem mintha másolná a nagy költő kitűzőjét, hanem valahogy úgy adódik, hogy a szemnek ez a tetszetősebb. A zászlótudományi szempontból alkotott kokárda ennek fordítottja, belül van a vörös szín, hisz a magyar zászló legjelentősebb színe a piros – ezért is jelenik meg lapunk felső sarkában ez a típusú kokárda.

De nem kell ezen vitatkozni, bárki bármilyen kokárdát tűz ki a mellére, még ha az olyan is, mint az olasz, most magyar kokárdát hord, mert az egyik hagyományos, a másik szabályos, de mind a mienk. És ha bízunk benne, ha nem adjuk fel, ha összefogunk, akkor bizonyára eljön majd az idő, amikor nemzeti zászlónkat is szabadon használhatjuk. Ünnepre fel!

Nemzeti zászlók Sepsiszentgyörgy főterén 2018-ban. Fotó: Szekeres Attila