Nyáron az emlék tarisznyás koldus.
A kocsma küszöbén szivarozik,
életét skandálja a járókelőknek;
hogy harminc éve eltűnt gyűrűjét keresi;
felsorolja elveszett gyerekei nevét.
Kézfejére kéregkesztyűt köt az idő.

Ősszel az emlék sárga kert.
Minden reggel gyerekek futják körbe,
eltapossák a régi csipkebokrot.
A bogarak felkapaszkodnak lábaikon,
bőrük alá másznak. Isten holtan
hever egy fűzfa árnyékában.

Télen az emlék kéményfüstös utcakép,
felcserélődnek benne napok és napszakok.
Aki kimegy, köhög a füsttől.
A hideg hónapokig lakja a falut,
kék végtagokkal, elnyújtott léptekkel,
angyal képében
viszi magával a fázó öregeket.

Napraforgók és hóesés
Neked adom a szemem,
lásd, felém nyúlnak a fák reggelente,
kitépik hajszálaim, hogy lombjukon viseljék.
Nekem adod a szemed,
lássam az udvar fölött a hullócsillagot,
amelyben nem hittem.

Neked adom a kezem, tudd,
amihez hozzáérek, eltűnik,
növényeim elfeketednek, ha öntözöm őket.
Nekem adod a kezed –
érdesek a tárgyaid,
meg fognak kövülni.
Neked adom a szám, hogy
megismerd dadogásom,
nekem adod a szád,
énekeljek vele.
Neked adom lábaim,
fuss, amíg csontom roppan,
lábadon futok, amíg csontod roppan.

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt.
A kert egyik felén égre néző napraforgók,
a másikon hóesés.

Ezután
A jobbik énem az utolsó utáni zsákutcában,
egy presszóban ül,
és idegeneknek magyaráz.
Nyugat-európai katedrálisokban
rohangál,
zsebéből kihullanak a kulcsok,
csörömpölnek a csempén.
A jobbik énem piacon kószál,
elfelejti, hogy más nyelven kell megszólalni.
Kavicsot dobál a folyóba, arra gondol,
le fog szakadni a városi híd.
A jobbik énem elcsúszik a biciklivel,
és órákig fekszik a földön,
bámulja, ahogy fölfalják
egymást a felhők.
A jobbik énem egy
izgága gyermek, széttöri
a porcelántárgyakat.
Azt hiszi, őt nem bánthatják az emberek.
Fekete, sánta kutyának álmodja magát.
Bolyhos bundájába szentjánosbogarak
akadnak, éjjelente a tanyák előtt vonyít.
A jobbik énem eltűnt.
Most nem tudom, mi az enyém,
az övé, kié az álom, a fűzfa a kertben,
amely lassan óriássá nő.