Valami mások a költők. Talán idegrendszerükbe van kódolva az élet finom rezdüléseinek érzése, amire – például – a prózaírók nem képesek. A költő, a festő, a zenész tud játszani ezeken a finom rezdüléseken, a prózaíró késsel, szikével aprítja darabokra a valóságot. Tudja, hány százaléka só egy könnycseppnek, míg a költő annak mivoltját kémleli.
Szögezzük le: Kopriva Nikolett minden verse úgy mutat túl a valóságon, hogy pillanatig sem felejt el abban gyökerezni. „Amikor a Holt Költők nevű pekingi bárban / utazásairól beszélt fennhangon, / ők nevettek, de én láttam: / az Ön szemében hunyorgott a Hold” – írja Tudósítások versében, mintegy tetézve azt a strófát, amely új kötetében, a Kővé zsugorodott ország-ban jelent meg: „A vonatállomásra telepedett / csönd szétroppantja / a toronyórát. Elromlott a jelen.” (Galambok)
Kérdéses volt a jelen romlása már a sumerok idejében is, akik arra panaszkodtak, milyen szörnyűek a mai fiatalok. E fiatal költő(nő) 1996-ban született Kisvárdán, de ez csaknem értéktelen adalék, mert a kárpátaljai Munkácson töltötte élete első tizenhét évét. Első kötete, az Amire csak a fák emlékeznek 2020-ban jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában, a második 2024-ben ugyanott. A közbeeső időszak nem volt a tétlenséggé, hiszen szerzőnk tagja lett a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Pen Clubnak, munkáit számos díjjal ismerték el: Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíj (2020), a Magyar Írószövetség Debütdíja (2021), Együtt Nívódíj (2022), a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíja (2022–2025). Írásait rangos irodalmi lapok közölték.
Felső tanulmányait Debrecenben végzi esztétika szakon, Budapesten mesterizik a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, majd négy évre a magyar alföld tanyavilágába költözik, 2022-ben pedig Sepsiszentgyörgyre. Tehát nem mindennapi szemszögekből látja a valóságot: az ukrajnai macskaköves Munkácson a magyar kisebbségi sorsot éli meg, hogy az anyaországban, Debrecenben újabb valóságra bukanjon, amit tetéz Budapest sokszerűsége, majd az alföld egyszerűsége-nagyszerűsége, hogy Erdély tündéres-bogaras-hegyes valóságában leljen végül otthonra. Ne lepje meg az olvasót az utóbbi választás, sok a hasonlóság a tüneményes Munkács, környéke és Sepsiszentgyörgy, na meg annak környéke között.
E sokféle szemszögnek a poézis a ragasztóanyaga. Bár a költő prózával indított (általában fordítva szokott lenni), mentorai, látván érzékenységét, a vers felé tanácsolták: „Egy ideje nincsenek csillagok./ A sarkon kéregető öregember / múlt télen azt bizonygatta, / széttörött az összes, / amíg mi egymásnak estünk / nevetségesen görbe országhatárokért.” (Elkékült övezetek) Ezek a határok most túlontúl is reálisak, hiszen a költő hazájában háború dúl, olykor három országhatárt is át kell lépnie a hazaérkezésért, az imádott Munkácsért. Mert valahogy mindig e macskaköves, cseresznyevirágos, teres, szobros, szép polgári házairól, na meg a föléjük magasló várról, Munkácsról, -ból születnek a versei. Kertjei a munkácsi Klastrom-hegyi temetőből, folyói a szülővárost átszelő Latorcából erednek, templomai az ottani kegyhelyek. „Nagyapám kézfején térképpé rajzolódtak / a ráncok, most azon magyarázza / a régi utcaneveket, / hogy hányban hol és mi történt. // Nagyapám szemében egy nagy, / zöld folyó árad, / hallom sistergését.” (Nagyapám)
Sokan természeti alkotónak tartják (biopoézis, fogalom unatkozó filológustól), holott Kopriva Nikolett fái, hegyei, folyói stb. valójában metafizikai elemek. Például: a fák egyszerre gyökereznek a földben és ölelik magukhoz az eget, nem más ez, mint az emberi lét; a hegy egyszerre lehet a megingathatatlanság metaforája, de a morzsolódásé is, a folyó meg csupán a sors. A kert a halál. Nincs itt semmi látnivaló – tárhatnánk szét kezünket, mindent megírtak már, és ezt a költő is bizonyítja. Csakhogy olyan hangon bizonyít, ami megkerülhetetlen: „Fekete a távol, / mégis lámpás gyúl az egyik ablakban. / Szürke arcú öregasszony könyököl szivart pöfékelve. / Háta mögött elfelejtett zenék. / Többen megfestették, ott van / a halhatatlanok vásznán, mindig más maszkban. / Szemében köd. Valamit figyel. (...) Fázom a sziklán. / A törött szárnyú sirályt figyelem. Talán az ördög az, / de már nem emlékszik semmire.” (Talán az ördög)
Miklóssi-Szabó István
Kopriva Nikolett legújabb verseskötete a 2024-ben megjelent Kővé zsugorodott ország. Bemutatója Sepsiszentgyörgyön március 20-án, szerdán 18 órakor lesz a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében, a szerző beszélgetőtársa Szabó Eszter.
