És ez igaz az élet minden területére: munkahely, környezet, család, barátságok, párkapcsolatok, és még (vagy főleg) az anyagi javak nyújtotta kényelem. Mert mindenkinek a régi beidegződések, a szokás, az „illik” vagy a „kell” annyira erős, hogy legtöbb esetben meg sem kérdőjeleződik a létjogosultsága. Pedig hát az élet nem statikus, az életben minden változó, és mégis arra törekszünk, hogy változatlanná vagy állandóvá tegyük. Innen a görcsös kapaszkodás, ragaszkodás.

Így tud egy stresszes munkahely, nem működő emberi kapcsolat – akár házasság vagy rokonság – vagy éppen kölcsönből szerzett javak (autó, egyre okosabb technikai találmányok, de még nyaralások is) a látszatbiztonság fogódzkodója lenni. Még abban az esetben is, ha már túlnőttünk rajta, esetleg feleslegessé vált, vagy talán egészségünket vagy lelki épségünket kikezdi az adott helyzet vagy körülmény, hajlamos az ember fenntartani a látszatot, hogy minden rendben van.

Ezzel valójában az egyén önmagát csapja be, hiszen ki más lehetne, aki számonkérésre jogosult az életünket illetően, ha nem mi magunk? Ki lehetne az, aki érdemben ítélkezhet fölöttünk, vagy életünket minősítheti? Viszont önmagunknak – lelkünknek – tartozunk annyival, hogy igyekezzünk a lehető legjobbat kihozni emberi létünkből.

Ezért (lenne) szükséges saját értékeinkkel összhangban cselekedni, de oly módon, hogy – ne makacsul ragaszkodva saját álláspontunkhoz vagy kényelmünkhöz – a változás lehetőségét megfontoljuk és bővítsük, hiszen ha át merünk lépni saját korlátainkon, akkor egy tágasabb világ tárul fel előttünk.

A kényelemből, komfortzónából való kilépés nem azt jelenti, hogy ugorjunk fejest az ismeretlenbe vagy szakítsunk régi életmódunkkal, hanem inkább egy kihívást jelent, ami megköveteli a személyes fejlődést és a meglévő állapot tudatos megváltoztatását egy új, jobb irányban.

Keresztes Erika bizalmi tanácsadó