Józan ember számára nem igazán képezheti vita tárgyát, hogy ezekre az egyezségekre most nagy szükség van, hiszen a többi kihívás mellé – melyekkel idén, a szuperválasztási évben kétségtelenül szembe kell néznie a magyarságnak, illetve politikai képviseletének – nem hiányzik egy olyan belső magyar–magyar verseny, melynek végül mindenki vesztese lehet.

A megállapodások szövegét elnézve ugyanakkor az is látható, hogy eget rengető változás a négy évvel ezelőtti helyzethez képest tulajdonképpen nincs, az elvi részen semmiképp: ahol lehet, legyen verseny, a többi helyen pedig közösen indulnak, illetve az RMDSZ mögé beállva, pár engedmény fejében. Ami a részleteket illeti, az is világosan látszik, a különbségek elsősorban abból adódnak, hogy idén négyszer járulunk az urnák elé, ha 2020-ban csak a helyhatósági és a parlamenti megmérettetésen kellett szavazni, most államfőt is választunk, illetve a brüsszeli képviseletről is döntünk, tehát ezekről is szólniuk kell a megállapodásoknak.

Érdekes újdonságnak tűnhet első látásra, hogy a négy évvel ezelőtti helyzethez képest a szerződő felek, az RMDSZ-t leszámítva, átlényegültek, megváltoztak – de tévedés ne essék, nincs itt szó nóvumról, az új köntösök mögött az egykori Erdélyi Magyar Néppártból és az immár szintén csak volt Magyar Polgári Pártból jól ismert arcokat fedezhetjük fel. És úgy tűnik, a régi sérelmek, ellentétek is tovább élnek, ez lehet a magyarázata annak, hogy nem hárompárti együttműködésről született egyezség, az RMDSZ külön-külön állapodott meg az Erdélyi Magyar Szövetséggel, valamint az újoncnak számító, egy évnél fiatalabb Magyar Polgári Erővel. Nem mellékes, de a végeredmény szempontjából mégiscsak részletkérdések ezek, fő azonban, hogy az összefogás mégiscsak megtörtént.

A mikénten és hogyanon túl ott ágaskodik viszont néhány sokkal fontosabb kérdés. Elsőként: mit is ér ez az egész? Hiszen az már most egyértelmű, Kelemen Hunor szövetségi elnök is megfogalmazta: az összefogás szükséges, de nem elégséges lépés ahhoz, hogy „a magyaroknak itthon és Európában hangjuk legyen”, azaz győztesként kerüljenek ki legkevesebb három választásból: az EP-, a parlamenti, és nem utolsó sorban a helyhatóságiból (ez utóbbinak is sok helyen nem kicsi a tétje). Sikerül-e a most társult alakulatoknak együtt legyőzni a közönyt, a csalódottságot, a kételyt? Megtalálják-e a hívószavakat, hogy a magyar jelenlét elsősorban a román parlamentben – de nem csak – ne silányuljon statisztaszereppé, és ezáltal az egész közösség ne legyen kitéve a román politikum és közvetve a többségi nemzet egyes tagjai kénye-kedvének?

És legalább ennyire fontos: mi, egyszerű választópolgárok képesek vagyunk-e eltekinteni a fentebb említett alakulatokkal szembeni esetleges ellenérzéseinktől, tudunk-e válaszolni a hívásra és minél nagyobb számban részt venni a választásokon? Mert igenis nagy a tét.

Kelemen Hunor és Kulcsár-Terza József. Fotó: MTI / Kiss Gábor