Kimondottan szakember által összegyűjtött összefoglaló népmondakötet Erdővidékről jelent meg Magyar Zoltán (sz. 1967) néprajzkutató tollából, (Erdővidéki népmondák, Barót, 2011), kiadását a Tortoma könyvkiadónak köszönhetjük. Gondot okozott a Háromszéken és a felső-háromszéki Szentföldön általunk megtalált és lejegyzett történetek egyfajta műfaji besorolása, mert ezeket eredeti népmondáknak aligha lehet nevezni, inkább a vidéken élők által az egykori öregektől hallott, nemzedékek képzelete által kikerekített hihető-hihetetlen, számos hiedelemmel is tarkított történetek.

Csomortáni Péter Kézdicsomortánban?

Tavaly februárban még mindent az akkori tél hófehér leple borított, a ködben alig lehetett lencsevégre kapni a Várhegyet a szentföldi Kézdicsomortánban, Kézdialmás csatolt falujában. Sok évvel ezelőtt magam is megmásztam a Várhegyet, a Csukjánt, nem volt ember a faluban, aki ne tudta volna megmutatni, elmagyarázni, hogy merre is van, de valamit mondani és mesélni történetéről már nehezebben ment. Jómagam már régebb hallottam a várról, néhai Veress István mesélt róla, aki éppen csomortáni születésű volt s házasság útján került be árkosi családunkba.  

– Keressen meg egy helyismerőt – mondta –, én kölyökkoromban jártam ott fenn, de egyedül ne vágjon neki, vad helyen van.

Tudtam, sejtettem, hogy ahhoz, amit a helybeliek a várról mesélni tudnak, semmi köze sem lehet az oda sokkal később letelepedett székelységnek, mégis fűtől-fától érdeklődtem, és arról győződhettem meg végül, hogy az ismeretlenségbe burkolózó hely múltja felettébb izgathatta a falut, s a tél esti beszélgetések alkalmával igyekeztek valamiképp megmagyarázni a nevében a vár szavat hordozó hely titkait. Ezek aztán valóságos mesékké lettek, de lejegyeztem őket. Mátyás Ernő helybeli volt községi képviselőtől például még 2002-ben érdeklődtünk az építmény felől.

– A régiek többet tudhattak erről – mondta – Én Veress Pétertől hallottam a Csukjáni várról, de ő, mivel Csomortán egykori Háry János-féléje volt, aligha hittem szavaiban. A falubéliek csak arra emlékeznek, hogy a Csukjánon évtelen-évekig kincsek után áskáltak. Volt a faluban egy csernátoni származású jósasszony, Szabó Gyuláné, Józéfa volt a neve. Ott lakott a Kutyaszarónál (alacsony vízválasztó hegygerinc a Csomortáni- és a Lemhényi-patak völgye között – KgyZ. megj.). Az asszony erősen jól tudott jósolni. Fuszulykából jósolt, sokszor el is találta. Egyszer egy embernek elveszett a tehene. Elmentek Józéfához, jósolná meg, hogy hol van. Eltalálta, pont ott volt a jószág, ahol mondta. Gondoltak egy nagyot a csomortániak, s arra kérték, jósolná meg, hogy hol van a kincs elásva Csukján várában. Ő meg is jelölte, de a kincskeresők arany helyett csak a Nagy Paliét kapták! Mi több, Gyergyai Péterné született Kelemen Anna, aki 1945-ben halt meg, 91 éves korában megálmodta, hogy a csukjáni Várhegyen van két nyírfa, az jelöli a várbéli kincses pincék bejáratát. Jöttek is idegen földről az emberek áskálni Csomortánba. Élt a faluban egy ideszakadt ember, no az ásott sokat! Egyszer a gödör beszakadt, s ő kötéllel oda leereszkedett. „Húzzatok vissza, mert semmit sem látok – kiáltotta –, itt olyan nehéz a levegő, hogy már a karbidlámpa sem ég!”

Köd mögé búvik, titkaival együtt, a csomortáni Vár-tető

– Csukján vára alól alagút vezetett át a hegy alatt Almás várához – ezt már Kiss Károly hallotta az öregektől. Keresték az alagút bejáratát is, de soha nem találták meg.

– Ez a falu valamikor a vár alatt terült el. Beszélték a régiek, hogy csak később húzódott le a völgybe – erősítette Gászpor Józsefné született László Mária, aki találkozásunk idején 65 éves volt.

– A várbeli népnek Aszalvány tövinél volt a gyűlésező helye, s azt egy hatalmas kő jelöli, amely ma is ott áll két patak összeömlésénél – mesélte a 75 éves Mátyás Tamás. Szerinte a régi székelyek mind ilyen kövekkel jelölték meg gyűlésező helyeiket.

– Erősen bátor lovas nép lakhatta ezt a várat – állította László István, ugyanis a Várhegy alatt egy olyan patkót találtam, amilyent senki sem látott eddig ebben a faluban!

– Csukján várában óriások is laktak. Akkorák voltak, hogy az egyik lábukkal itt álltak a hegyen, a másikkal az almási várhoz léptek át. Ülőszéküket még most is lehet látni, fenekük két tomporájának formája jól látszik a Köves-hegy oldalában – ezt már a 75 éves Tuzson János mesélte.

– Csukján-hegyén Csomortáni Péter vára állott, én ezt nagyapámtól hallottam, folytatta László István. Ezt a régiek is így tudták. Leányát Csomortáni Erzsébetnek hívták, amikor öregségre jutott, a Jánka famíliából származó vitézekkel együtt leköltözött a völgybe, az Aszalvány tövire, oda, ahol az Ilyés András kertje állott. Ott épített házat magának. – Így van, én is így hallottam – erősítette Jánó Imréné.

Nos, ember legyen az, aki a lejegyzetteket be tudja sorolni az említett műfajokba. Mi is az, ami kézzelfogható igazság? Kézdicsomortán nevét első alkalommal 1506-ban említik a források, ez a terület azonban már évezredekkel ezelőtt is lakott volt. A szóban forgó csomortáni vár erődített bronzkori település maradványa. Nyomai kivehetőek, további története szinte ismeretlen. Csuklyánon 1950-ben kutatásokat végzett egy régészcsoport és megállapították, hogy ott egy kőből rakott alacsony fallal övezett település nyomait rejti a föld. 1978-ban a sepsiszentgyörgyi múzeum régészcsoportja végzett ásatásokat. Feltárta az ovális formájú 80×64 méter méretű telep 3–4 m vastagságú kőfalát, melyet a könnyebben megközelíthető helyen kettős védősánc övezett, s mint ilyen, közel 3500 esztendős – nyilatkozta kérésünkre Székely Zsolt sepsiszentgyörgyi régész.

Csomortányi nevű személy nem él most a faluban, de az erdélyi magyar fejedelmek idején szerzett harci erényeik miatt fejedelmi adományként a Csomortányi nevűek – Csomortányi László, Háromszék főkapitánya és testvére, Tamás főkirálybíró – kapták meg az egykor a lécfalvi Várhegyhez tartozó 25 háromszéki település javait. A család kiemelkedő vitézsége elismeréseként III. Károly magyar királytól nemesi (nobilis) címet kapott 1722-ben – állítja saját adatai alapján a csíkcsomortáni Csomortányi László. Egy patakvölggyel és hegygerincen túl ismét egy vár titkait födi a rohanó idő, nem más ez, mint Almás vára.

Székely László gondnok

Mi maradt ránk Almás vára történetéből?

Mindenképpen több adat, mint az előzőről, mi több: az Almási vár kora középkori, s mint ilyen, hozzánk sokkal közelebb áll, azonban a helyiek emlékezései ebben az esetben is a környékbeliek elképzeléseihez és fantáziájához hasonlóak. Orbán Balázs látogatása alkalmával Almás várának falai még 4 öl magasan álltak, ő volt az erőd első részletes leírója. A várat északi irányból egy keskeny hegynyak felől, csak a Vármező nevű tisztás irányából lehetett megközelíteni. Bene Péterné mezejének is nevezték – szólal meg a szájhagyomány –, mert ott volt ennek az asszonynak erődített lakása, „ahová háborús időkben kincseivel visszavonult.” Almás várát is óriásokkal építteti a nép, pincéiben elrejtett kincsekről szól a szóbeszéd, melyekért számtalanszor volt kincskeresők célpontja. Látogatásunk alkalmával László István csomortáni lakos azt mesélte, hogy „a vár alatti pincékben 32 mázsa arany van és 3 kg gyémánt! A gyémánt erős fénye világítja meg a sötét pincéket.” A környéken lakók tudni vélték, hogy Almás várához két alagút vezetett: az egyik a csomortáni várból, a másik pedig a Szent Mihály-hegyi templom alól. 1979 októberében a 75 éves Mátyás Tamás szerint a vidék jósasszonyaként ismert Rózané sokszor mesélte, hogy „a belső várpince bejáratánál „tiloló” (nyaktiló – Kgy. Z. megj.) volt felszerelve az ajtó fölé, mely azonnal a nyakát szegte a kincs után kutatónak. A 88 éves Lázár András lemhényi lakos még ismerte az utolsó kincskeresőket. „Volt egy asszony is, Reketes Erzsinek hívták. Azt mondta, hogy Almás vára Kuruc Nagy István kincskereső vezérkirályé volt. A vár alatti három pincében én is jártam. Sarkait estempelyek (oszlopok) tartották, s szerteszét sok csont, szarvas­agancsok, cserepek és régi fajta fegyverek voltak. A pince közepén homokhalom volt, benne pedig csillogó drágakövek.”

Almás várának még álló falai ottjártunkkor meglehetős romos állapotban voltak. Részleges tartósításuk, mentésük már akkor indokolt lett volna. A XX. század elején Ferenczi Sándor régész kutatott itt, de rendszeres ásatásokra csak 1977-ben került sor, amikor a sepsiszentgyörgyi múzeum régészcsoportja végzett feltáró munkálatokat. Felszínre került az észak–déli tájolású ovális alakú vár északi oldalán egy 7×7 méteres kaputorony talapzata. A várfalak vastagsága 2 méter, előterükben nagy, U alakú sánc húzódik. A mésszel rakott kőfal azt mutatja – így a jelentés –, hogy a vár a középkorban épült, s mint ilyen, egykorú lehet Bálványos várával (12–13. századi). Megállapították, hogy a torony I. István idejében épült mint a feudális magyar királyság őrtornya, s később várrá építették, bővítették. Bordi Zsigmond régész a várat kissé későbbre teszi, 14. századinak mondja. Szerinte egy, a környéken lakó ismeretlen földesúr építhette. A zömtorony – szerinte – a felső-fehéri királyi hatalom terjeszkedésének tanújele lehet. A várat eléggé kevés ideig lakhatták – írja –, mert az ásatás alkalmával sem találtak érdemleges leletekre. Ennek oka a várat birtokló család valamilyen okból való eltűnése vagy pedig a környékbeli székely népközösség ellenséges magatartása a terjeszkedő nemesi hatalomkoncentrációval szemben.

Cserei Lázár katolikus megyebíró

Rejtélyes maradvány a Kárpátok tetején?

„Balog Józsi, mit gondoltál,/  mikor a sóra indultál, / én egyebet nem gondoltam,  / szerencsétlen úton jártam.” A több változatban is ismert Balogh Józsi-ballada témája azzal a tiltott sókereskedelemmel kapcsolatos, melyet a Kárpátok hágóin át bonyolítottak le Erdély és Moldva között hajdanában. A ballada helyi változattöredékét Csathó György lemhényi tanító jegyezte le 1959-ben. A sócsempészek rejtett ösvényeit még most is számon tartják a lemhényi, berecki öregebbek. A Kalaszló-patak völgyéből és Szaláncfürdőről (Slănic Moldova) vezetett Erdélybe át a sóösvény. Ezek a Gyepár- (1302 m) és a Bakó-tető közötti hegynyergen, a Havasalja nevű helyen ereszkedtek be Lemhénybe. Egyiket, a legismertebbet, napjainkban is Sózók ösvénye néven emlegetik a helybeliek. Nos, ott, ahol ez az ösvény átbukik a Kárpátok fő gerincén, a Gyepár-tetőtől délre fekvő kisebb magaslaton van egy erődszerű maradvány, melyet Hajdúk vára néven ismertek a környékbeliek. – Vár volt valamikor ott, hajdúk laktak benne, és akkor volt annak szerepe, amikor Moldvából csempészték át ide hozzánk a sót (Vargha Lázár, Lemhény). Nehéz idők jártak akkor – mondta –, mert akit elfogtak, annak jaj volt, felakasztották! A borókával sűrűn borított hegytetőn egy háromszög alakú épület helye látható. Belterülete sima. A háromszögű földhalmon lapos kövek hevernek, külső oldalán kb. 80 cm mély árok veszi körül. A lemhényieket természetesen állandó jelleggel foglalkoztatta a gyepári rejtély. Dénes Emese nyugalmazott tanár lejegyezte Pötyő Ferencnek a várra vonatkozó szóhagyományát. „Vár volt az, de nem akármilyen, hanem olyan, amely a föld alatt volt kiépítve. Ahhoz alagút szolgált. Azon lehetett be- és kimenni a föld alatti várból. Száda éppen a Hajdúk sáncából, a várárokból nyílott.” A megkérdezettek azt nyilatkozták, hogy a Gyepáron régészek nem kutattak. Lemhényből a Feketeügy mentét követő erdőipari úton kell indulni a honismerőnek felfedezőútra: a Kis- és Nagyág nevű patakok összeömlésénél, a Városháza nevű helytől, a Szélesbércen kivezető szekérúton kell hegynek indulni, az út éppen a Hajdúk váránál éri el a Kárpátok fő gerincét.

Ft. Hölgyes Pál-Zsolt lemhényi plébános

Mesélő múltból a jelenbe

A legendák ködéből a jelenbe visszatérve a csomortáni Székely László katolikus megyebíróhoz kopogtattunk be, ugyanis nem hiába elevenítettük fel a Sózók ösvénye kapcsán a balladahős Balogh Józsi nevét, akiről időközben kiderült, hogy Csomortán szülötte, s mint ilyen, már tavaly javasoltuk, hogy méltó volna feleleveníteni és megjelölni emlékét szülőfalujában legalább egy emlékkereszttel, melynek legméltóbb helye talán a helyi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom bekerített előtere lenne.

– Nem mondtunk nemet – ismerte be a mulasztást az egyházközség gondnoka –, csak olyan jó régi szokással megvártuk, hogy érjen bé a dolog, annál is inkább, mert ezt az elképzelést ön már tudomására hozta a községi önkormányzatnak és a plébániának is.

A kézdialmási Cserei Lázár római katolikus megyebíróhoz a közeledő húsvéti ünnepek és a hagyományos határkerülés kapcsán jelentkeztünk be, amely idén is az ismert szokások szerint történik: „itthon az induláskor a mi papunk Kacsó Sándor, Lemhényben pedig Hölgyes Pál plébános úr adja majd az áldást ránk és a határra. Lélekszámban gazdagodunk, csatlakoznak hozzánk a szomszéd falvakból is. Csapatunk a Szent Mihály-templom elől indul, mert a határkerülés, a kereszteknél elhangzó ima mindig közös Lemhénnyel” – fejezte be a gondnok. Öröm a falvak népe számára, hogy az egyház ragaszkodik a feltámasztott régi népszokásokhoz, melyek a mindennapi ember óhajait-gondjait-imáit közelebb hozzák az egyházak szakrális törekvéseihez.