Kevés magyar embernek adatott meg oly nagy dicsőség és méltán megérdemelt elismerés, mint az Erdély délkeleti szegletében megbúvó Csomakőrös faluban 200 esztendeje született székely tudósnak. Neve fogalommá vált szerte a világon. Hosszú, küzdelmes utat tett meg a háromszéki kis faluból a Himalája zord hegyvilágáig. Magasztos, lelkesítő cél vezérelte: a magyarság őshazáját akarta felkutatni. Életműve – melynek legfontosabbját Nyugat-Tibet lámakolostorai­nak magányában gyűjtötte össze – máig maradandó. Egyetemes értékekkel gazdagította a tudományt.

Korszakalkotó tevékenységének legfőbb eredményei: ő vetette meg az alapjait a tibetológiának. Elkészítette az első szakmai alapossággal megírt s ma is használatban levő tibeti–angol szótárat és nyelvtant, amely 1834-ben Kalkuttában a Bengáli Ázsiai Társaság kiadásában jelent meg. Munkássága révén új távlatok nyíltak a nyelvtudomány előtt, s a buddhizmus eszmerendszerének és kultúrájának addig rejtélyes világa is kitárult az európai műveltség számára. A klasszikus tibeti irodalomra, a vallásra, a buddhizmus irányzataira, a tibeti gyógyászatra vonatkozó közleményei a tibetológusok megbecsült forrásművei. (…)

Szülőfalujában, Csomakőrösön rég elporladt már az a ház, ahol meglátta a napvilágot 1784. március végén vagy április elején. Születésének pontos napját nem tudjuk. A keresztelési anyakönyvbe április 4-e van bejegyezve. Egykori helyi szokás szerint a református egyházközségekben a keresztelésre a születés után hét nappal került sor. Eszerint Kőrösi Csoma március 28-án született.

Apja Csoma András köznemesi származású, elszegényedett székely határőr volt. A még gyermek Csoma Sándor komolyságával, szorgalmával és tehetségével korán kitűnt iskolatársai közül. Tanítója, Kónya Sámuel tanácsára apja 1799-ben Nagy­enyedre vitte, s beíratta a híres Bethlen-kollégiumba. (…)

Kilencven tanuló közt már az első évben az első volt. Példamutató előmenetele jutalmául a második tanév végén felmentették a szolgaság alól. Önérzete, büszkesége fiatalkorától idegenkedett attól, hogy másokra szoruljon. Tanítványok vállalása révén, nem kis önmegtartóztatással és szakadatlan lemondással kuporgatta össze azt az összeget, amely tanulmányai folytatásához megteremtette az anyagi fedezetet.

Újfalvy Sándor írja róla: „Emlékezőtehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma. Amit olvasott, soha nem feledte. Rendszerinti eledele cipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánksággal vagy hevítő itallal sohasem élt. A víz-italtól napokig eltartóztatta magát. Rendszerint a kopasz földön vagy deszkapadozaton hált. Öltözetére kevés gondot fordított, de rongyos vagy piszkos nem volt. Inge, nyakkendője mindig tiszta. Télben, nyárban egyformán posztógúnyát viselt. Úszásban, birkózásban nagy részt vett és mindnyájunkat felülmúlt. A szerencsejátékot bolondságnak nevezte, gyűlölte. Tanulás vagy foglalatosság nélkül pár pillanatig sem volt. A munkát és a fáradtságot bámulásig győzte.” Egyik jellemző, későbbi életében döntő fontosságú tulajdonságára így emlékezik unokaöccse: „Szívós természetű és erős testalkatú székely volt. Ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent.” A szinte aszketikus önfegyelemre épülő, kora ifjúságában megszokott életrend tette alkalmassá a későbbi viszontagságok elviselésére.

A XIX. század elején, a hosszú török uralmat követő osztrák elnyomás éveiben a nemzeti öntudatra ébredő magyarság figyelmének gyújtópontjába került népünk eredetének kérdése. (…) A köztudatban erős hagyományként élt az ázsiai származás feltételezése. Ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy Csoma két barátjával 1806-ban elhatározta: tanulmányaik befejeztével megkeresik népünk közép-ázsiai őshazáját. 1807-ben a középiskola elvégzése után Csoma az akadémiai fokozat bölcsészeti és hittudományi szakára iratkozott be. Ekkor már rendszeresen foglalkozott nyelvészeti tanulmányokkal. Tisztában volt azzal, hogy csak megfelelő felkészültséggel vághat neki a hosszú, kockázatos útnak.

Tudományos pályájának meghatározó állomása volt az 1815–1818 között Göttingában (Göttingen) töltött időszak. (…) Nagy hatással volt rá az egyetemen Johann Gott­fried Eichhorn professzor, aki mint történész és orientalista jóindulatú pártfogásába vette a lelkesen érdeklődő diákot. (…) Itt ismerkedett meg a perzsa, az arab, a török és az angol nyelvvel. (…)

Amikor Nagyenyedre visszatért (1818 végén), már végérvényesen döntött ázsiai útját illetően. Lemondott a jól jövedelmező, Máramaros­szigeten felkínált tanári állásáról, a kényelmet adó, nyugalmas életről. 1819. február 20-án gyalog indult el Temesvárra, majd onnan tovább Zágrábba. November 1-jén érkezett vissza Nagy­enyedre. A távol töltött nyolc hónap alatt szerbül, horvátul és szlovénül tanult. Eredeti terve az volt, hogy a cári Oroszországon keresztül átutazva kísérli meg a bejutást Kína északi részébe, s ehhez volt fontos a szláv nyelvek ismerete. Mivel szabályos útlevelet nem kapott, kénytelen volt elállni szándékától s engedély nélkül útra kelni.

1819. november 23-án in­dult el a nagyenyedi Bethlen-kollégium biztonságot nyújtó, megszokott falai közül kockázatos útjára. A Vöröstoronyi-szorosnál mondott búcsút Erdélynek, s akkor még talán maga sem gondolt arra, hogy soha nem látja viszont szülőföldjét. 1820. január 3-án kelt át a Dunán, majd Szófiába, innen Plovdivba ment, ahonnan Isztambulba igyekezett volna, de az ott kitört pestisjárvány miatt megváltoztatta útitervét. 1820. február 7-én Énoszban hajóra szállt, s Khiosz és Rodosz érintésével Alexandriába vitorlázott. Egyiptomból Ciprus érintésével Latakiába ment, ahonnan gyalog folytatta útját Aleppóba. Itt kereskedő karavánokhoz csatlakozott, s a magyar határtól számított tizenegy hónap múlva, 1820 októberében érkezett meg Perzsia fővárosába, Teheránba. Itt az angol követ, Henry Willock vendégszeretete enyhítette nyomorúságát. Az angoloktól kapott ruha, könyv, élelem és pénz könnyítette meg további utazását. Meshed, Buhara, Kabul és Lahore érintésével jutott el Kasmírba 1822. május 19-én. Srinagarból a Zodzsi La-hágón keresztül próbált először bejutni Belső-Ázsiába. Az akkor független királyság, Ladak fővárosában, Lehben döbbent rá, hogy a továbbjutás számára lehetetlen. Nyugat-Tibet zord hegyvilágában hozta össze a sors Moorcrofttal, a brit indiai kormány megbízottjával. Moorcroft felismerte Csoma rendkívüli képességeit, páratlan nyelvtehetségét. A szegény, anyagi támasz nélkül vándorló tudóst beajánlotta a ladaki királyi udvarba.

Az angoloknak fontos érdekük volt az indiai gyarmatukat övező országok, így a titokzatos északi szomszéd, Tibet megismerése, mivel Tibet a lámaizmus révén jelentős vallási befolyást gyakorolt a Himalája magashegységi tartományaira. (…) Moorcroft közbenjárására és ajándékai révén a ladaki király, Tszepal Namgjal főminisztere ajánlólevelet adott Csomának a zanglai kolostor tudós lámájához, Szangye Puntszoghoz, hogy segítse a tibeti nyelv elsajátítására s a buddhizmus megismerésére törekvő magyar tudós tanulmányait. Így vágott neki a Himalája 4000–5000 méteres, ijesztő vonulatainak 1822. június 17-én. (…)

A ma lakatlan kolostor második emeletén még megvan az a cella, ahol Kőrösi Csoma Sándor 1823. június 26-tól 1824. október 22-ig élt. (…) Duka Tivadar szerint „itt vetette meg tibeti tanulmányainak alapját, és az égalj zordonsága miatt oly nélkülözéseknek volt kitéve, minőket ember ritkán szenvedett, s tevé azt panaszszó és kérkedés nélkül”. Két tudós láma, Szangje Puntszog és Kunga Csoszlegsz segítette munkájában. Másfél esztendőn át fő tápláléka a tibetiek árpaliszt­tel kevert, jakvajjal ízesített teája, a campa volt. Csoma további tibeti tanulmányainak helyszíne volt még Phuktal és Kanum. Életének utolsó éveit Kalkuttában a Bengáli Ázsiai Társaság székházában feldolgozómunkával töltötte. Aszkéta módjára, ládái között a földön ülve dolgozott éveken keresztül. Itt kereste fel a pesti festőművész, Schöfft Ágoston, akinek Csoma egyetlen hiteles arcképét köszönhetjük. Tudományos dolgozatai a Társaság közlönyében jelentek meg. Hittérítők kérésére lefordította tibeti nyelvre a protestáns liturgiát, a zsoltárokat és egy imakönyvet.

Kőrösi Csoma Sándort sok mellőzés és méltánytalan közömbösség után még életében elismerték. A Magyar Tudós Társaság tagjai sorába fogadta, és a Bengáli Ázsiai Társaság 1834. február 6-án tartott ülésén egyhangúlag tiszteleti taggá választotta. A sors igazságos elégtétele, hogy még halála előtt kijutott neki a széles körű megbecsülés.

1842. április 11-én a hótakaróval borított Himalája tövében fekvő kisvárosban, Dardzsilingben tett pontot útjára a malária. A dardzsilingi síremlék az Indiában megforduló magyarok zarándokhelyévé vált.

Az erdélyi utazó fáradtságot nem ismerő kitartásának, szorgalmának, önzetlenül az egész emberiséget szolgáló tudományos eredményeinek elismerése nyilvánul meg angol életrajzírója, Sir William Hunter szavaiban: „Csoma egymagában többet tett, mint Ochterlony hadseregei, és nem kevesebbet, mint Hodgson diplomáciája, hogy keresztültörje a Himaláját és feltárja Európa előtt, mi rejlik a hegyek fala mögött. El kellett szenvednie a sorsot, amely ezen a világon a tudás úttörőinek osztályrésze.”

Dr. Kubassek János