Fiatal, pályája elején álló lelkész szolgálja közel két éve a baróti unitáriusokat. László-Benczédi Zsófia születésileg nem erdővidéki, de ez a kicsi tájegység már többször döntően befolyásolta az életét. Előbb az kellett, hogy szülőfalujában egy Vargyasról származó lelkész, Makkai-Ilkei Ildikó kezdett szolgálni – neki köszönhető, hogy a szószéken történteket kisebb csodaként élte meg a fiatal lány. Amikor jövendőbeli férjét, László Sándort, a baróti városháza főépítészét megismerte, még szó sem volt arról, hogy a kisváros egyházközsége valaha meghívja. Aztán a Gondviselés intézkedett. Tele van munkakedvvel és ezernyi tervvel. Lelke és esze lenne az egyházközségnek.
Valami megmagyarázhatatlan van ott
– Egy nagyon fiatal, az életből még nem sokat látott nő napjainkban miért választ ilyen komoly, egész életre szóló hivatást, mint a lelkészség?
– Sok minden motiválja az embert, hogy egyáltalán elgondolkozzon azon, lelkész szeretne lenni, de talán a legfontosabb az, hogy érezzen késztetést rá. Bennem, úgy emlékszem, már gyerekkoromban megvolt egyfajta vallásosság, bár családomat nem mondhatom nagyon vallásosnak, de Isten életünkből sosem hiányzott. Családunkból legalább egyvalakinek mindig ott kellett lennie a templomban. Benczédi nagytatám ezt nagyon fontosnak tartotta. Sokszor nagyszüleimmel vagy szüleimmel jártam a templomba, később már egyedül is. Aztán amikor úgy harmadikos-negyedikes lehettem, az egyházközség – Kobátfalva, Szentmihály és Bencéd alkotta – három részre oszlott, Bencédbe pedig a vargyasi származású Makkai-Ilkei Ildikó lelkész került. Úgy vélem, ez nagyon sok tekintetben befolyásolta pályaválasztásomat. Kicsi gyerekként azt láttam, történik fenn, a szószéken valami, ami nekem nagyon tetszik, ami érdekes, valami nem megmagyarázható, valami csodafajta születik ott. Minden bizonnyal az is hozzájárult a pályaválasztásomhoz, hogy ötödikes koromtól egészen az érettségiig Székelyudvarhelyen vallásos bentlakásban, a Református Diákotthon Alapítványnál voltam bentlakó. A Baczkamadarasi Kiss Gergely Kollégiumban nagy osztályunk volt, én falusi gyerekként ott kicsit elveszve éreztem magam, ezért számomra kapaszkodót jelentett, hogy villanyoltást követően imádkozhatok. Hasonlóképp szerepe lehetett annak is, hogy akkor még egy hónapban két hétvégére kötelező volt bent maradnunk a bentlakásban, és időnket, erőnket közösségépítésre kellett fordítanunk. Lehet, hogy akkor mi még nem értettük ennek fontosságát, de igenis az volt. Összeszoktunk, komoly és mély baráti kapcsolatok alakultak ki köztünk.
– Ezek összességének köszönhetően lettél lelkész?
– Megvolt bennem a hajlandóság a vallásosság felé, de nem volt tudatosan kimondva, hogy én lelkész akarok lenni. Tizedik végén viszont egyházunk nyári zarándoktáborában, a Via Unitariana zarándoktáborban vettem részt, s azt követően döntöttem úgy, teológiai hallgató akarok lenni. A táborban sok lelkész vett részt, napi harminc kilométert gyalogoltunk, igencsak feszegettük határainkat, és jobban megnyíltunk, a mélyebb dolgok is felszínre kerültek. Emlékszem, Kovács Sándor tanár úr, aki most a Protestáns Teológiai Intézet rektora, kérdezett rá, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Akkor még azt mondtam neki, természettudományi osztályban vagyok, valószínűleg asszisztensire vagy orvosira fogok iratkozni. Aztán ahogy hazamentünk, folyton az járt a fejemben, hogy a táborban milyen jó lelkű embereket ismertem meg, és milyen szép lelki utakat jártunk be együtt… Ekkor döntöttem el, hogy elkezdek készülődni.
A lázadó
– Miként teltek az évek a teológián?
– Meggyőződésem, hogy aki teológiára felvételizik, az nagy kereső. Keresi az Istennel és emberrel való kapcsolatot, az összefüggéseket, kérdéseket tesz fel és próbál megválaszolni. Ahogy teltek a tanulóévek, úgy kavarodtunk egyre jobban össze és tettük fel mi is magunknak a kérdést: tényleg ez a mi utunk, képesek leszünk ebben a hivatásban helytállni, jó lelkészek leszünk? Minden bizonnyal a más hivatást választók is elgondolkodnak fiatal felnőttként azon, vajon azt akarják-e, tudják-e vállalni a feladatot, de mi talán még jobban így voltunk ezzel. Elég rosszkor tört rám ez a kételkedési időszak, mert éppen a licenciátusi dolgozatomat kellett készítenem. Amikor a negyedév mindenféle vizsgája lejárt, a dolgozatok meg voltak írva, akkor a témavezető tanárom, Kovács Sándor tanár úr mondta, ne kételkedjek túl sokat önmagamban. Ez a biztatás aztán azóta is sok erőt adott nehéz helyzetekben.
A sepsiszentgyörgyi állomás
– Miként folytatódott a pályád?
– Az államvizsgára 2021-ben került sor, utána nagyon vártuk mindannyian, mi lesz, hova fognak minket helyezni. Én talán egy kicsit jobban, mert már ismertem a jövendőbeli férjemet, aki baróti. Még nem tudtam, hogy egybekelünk-e, ám gondolataimban úgy láttam, igen, együtt folytatjuk, de mi lesz, ha távol leszünk? Az isteni gondviselés ebben a helyzetben is velünk volt. Sepsiszentgyörgyre helyeztek, ami ideális, hiszen közel voltunk egymáshoz. Azért is örvendtem Sepsiszentgyörgynek, mert tudtam, Péterfi Ágnes kitűnő lelkész, mellette sokat tanulhatok mint gyakorló segédlelkész.
– Milyen volt a találkozás Sepsiszentgyörggyel?
– A valóság felülírta a képzeletet: legátusként, az ünnepek alatt találkoztam nagyobb gyülekezetekkel, de ez mégis más volt, hiszen kétezer fős gyülekezetben találtam magam, ami nagyon új tapasztalat volt. Szentgyörgy komoly kulturális központ, magas a színvonal, folyamatosan igyekeznem kellett, hogy ne csak mások, de saját magam elvárásainak is eleget tudjak tenni. Vallástanárként tizenöt órám volt a Mikes Kelemen Líceumban, amit nagyon szerettem. Szentgyörgy azért is volt kihívás, mert tudtam, akik templomba járnak, azok kultúrafogyasztók is, akiknek valami olyasmit kell mondani, ami megfogja, elgondolkodtatja őket. Ezenkívül nagyon szerettem Ágnessel a munkálkodást. Mindenre megtanított, amit tudnom kell, de lelkiség szempontjából is rengeteget számított. Mai napig valósággal csüngök rajta, még akkor is, amikor apróságokról beszélgetünk.
Barót, az új feladat
– Meglepetés volt, hogy a barótiak lelkészüknek hívtak?
– Még gyakorló segédlelkész voltam Sepsiszentgyörgyön, amikor Barótról megkérdeztek, nem választanám-e őket. Aztán én igyekeztem elmagyarázni, hogy ez nem rajtam áll, hiszen nekem itt egy teljesítendő évem van, amíg az le nem jár, addig nem is tudok mozdulni. Ha úgy gondolják, szívesen megvárnának, akkor rendben van, de bátorítottam őket – mert nem akartam önző lenni –, kérdezzenek meg más lelkészeket is, mert fél év hosszú idő, azalatt is nagyon sok mindent tud tenni egy lelkész. Végtére nem tudom, kerestek-e, érdeklődtek-e másnál. Aztán az egyházközség kérésére püspöki kinevezéssel kerültem Barótra. Sepsiszentgyörgyről 2022. július 17-én búcsúztam el, a következő istentiszteletet már Baróton tartottam meg. Fontos pillanat az életemben, hogy alig néhány héttel később, augusztus 5-én volt az esküvőnk. Mondták is a gyülekezeti tagok, hogy tiszteletes asszony, ne izgassa magát, ráér a munkát elkezdeni, most egyszer koncentráljanak oda!
– Mivel kezdődött a munka?
– Esküvőnk pénteken volt, szombaton pihentünk, vasárnap a Barót Napok keretében, bár sokat nem vállaltam, az ökumenikus istentiszteleten én mondtam az imát. Elkezdtem a családlátogatásokat, az ismerkedést a gyülekezettel, ami természetesen még mindig folyamatban van. Elindítottuk a legkisebb gyerekek számára a Valláskuckó nevezetű programunkat (a templom alatti apró helyiségben egyházközségi vallásórát tartunk), szeptembertől május közepéig-végéig a konfirmandusok felkészítői zajlanak heti egy alkalommal, és működik a nőszövetség is, havonta több alkalommal is találkozunk. Büszke vagyok rá, hogy a fiatalokat nem kell nógatni, hogy jöjjenek, mert szívesen töltik az egyletezést. Tavaly megvalósult a hinta-palinta ötlete, azaz egy minijátszótér készült el a gyerekeknek. Ennek árát kisebb-nagyobb felajánlások formájában a közösség adta össze. Hasznos megvalósítás, mert szeretettel használják a gyerekek. Tavalyelőtt, 2022-ben ünnepelte az egyházközség a New Jersey állambeli summiti testvérgyülekezettel való kapcsolatunk 30. születésnapját, aztán 2023-tól általuk kerültünk kapcsolatba egy újabb, ezúttal indiai gyülekezettel, így immár egy hármas testvérkapcsolatot alkotunk. Mi már jártunk indiai testvéreinknél, az észak-indiai Meghalája tartományban, Jowai városában. Idén Baróton fogunk találkozni, és várjuk a summiti és jowai testvéreinket.
– Nagyobb beruházásra kell költeni?
– Az egyházközségünk nem tartozik a vagyonosak közé, de van egy csodaszép templomunk, amelyet szép, nagy kert vesz körül, és van egy paplakja is. Ezeket mindig rendben kell tartanunk, folyamatosan van, amit javítani. A munkálatokat a gyülekezeti tagok készséges adományaiból és pályázati pénzek lehívásával tudjuk fedezni. Álmodozunk is, mert jó lenne a közösség számára egy gyülekezeti ház is, de egyelőre lelkileg kellene erősödnünk.
