A Székely Nemzeti Múzeum lábas házi kiállítóterében újabb értékhordozó képzőművészeti kiállítást tekinthetünk meg. Egy olyan alkotó művészetébe nyerhetünk alaposabb betekintést, akinek több évtizedes munkássága hozzájárult Sepsiszentgyörgy minőségi vizuális, látványbeli érettségéhez, két vonalon is: a mérnöki precizitást és felelősséget igénylő építészeti, belsőépítészeti, valamint a sémáktól elrugaszkodó, költőibb, szabadabb vonalvezetést megjelenítő festészeti munkásságban.
Balázs István az elmúlt évtizedek alatt több ízben bemutatta vizuális költeményeit, pasztellfestményeit, számos egyéni és csoportos tárlaton vett részt festményeivel. Legutóbbi sepsiszentgyörgyi kiállítása szintén a Lábas Házban volt megtekinthető, a Pincegaléria hangulatos, árkádos tereiben örvendeztetett meg egyedi szín- és formavilágával. Balázs István, az embert próbáló második világégés „kis magyar világában” született a Gyergyói-medence Borzont nevű falujában, mely a mondhatni csodás módon Erdélyben a legtöbb vizuális művészt adó község, Gyergyóalfalu tartozéka, kistestvére. Mint ahogy több tehetséges, szívesen rajzoló székely gyerek, Marosvásárhelyre került, ahol 1958–1963 között a Művészeti Középiskolában képezte magát, itt mélyedhetett el a vizuális művészetek felemelő élményeiben, és ez a felismerés arra késztette, hogy ő is alkotó, műveket létrehozó pályán induljon el. Olyan művésztanárai voltak itt, mint Nagy Pál, Incze István, Piskolti Gábor, Barabás István. A Művészeti Líceumból a szintén marosvásárhelyi Technikum építőművészeti szaka felé vezetett az útja (1965–1968), és ezen a szakterületen folytatta munkáját előbb Marosvásárhelyen, majd az 1960-as évek végétől Sepsiszentgyörgyön.
Balázs István mondhatni Kós Károly-i ember, alkotó: nemcsak annak okán, hogy ő is az architektúra, az építészet mestere, hanem mert a szigorú, szabályszerű, mértani tervezőmunka mellett a szabadabb, a mérnöki sémáktól távolabb álló szépművészeti alkotásra is rááll a ceruzája, akárcsak Kósnak, de ez esetben az ecset, a pasztellceruzája, a pasztellrudak a kifejező eszközök. A könnyedebb akvarell és pasztell technikát választotta a képzőművészet terén, mely pikturális képalkotás mindig benne élt, mint tenni akarás, a kibontakozás vágya. Főleg a művészeti líceumi tanulmányok, szakmai impulzusok nyomán, a választott építészeti hivatás precizitást igénylő térformálása, a beltéri dekorálás kiegészítőjeként tudta és tudja adni saját érzékeny artisztikus valóját, egy széles körű látást, mely nemcsak épületek, épületbelsők, architekturális struktúrák teréig hat, hanem kitárul a teremtett, változatosságában tartalmas természeti elemek, tájak, táji szerveződések kötetlen szépségeinek visszaadására.
A választott festészeti technika tehát a pasztell, mely a szakmai meghatározás szerint átmenet a rajz és a festészet között; a száraz pasztellkréták egyik fő előnye, hogy gazdag, élénk színeket lehet létrehozni a segítségükkel, a technikák széles skáláját teszik lehetővé beleértve a keverést, a rétegezést, valamint a fektetett krétadarab végighúzását a felületen, hogy texturált hatást, festői foltokat is el lehessen érni velük. A színek, a tér- és felületalakítás számtalan kreatív lehetőséget kínál az alkotó számára. Ha a művészet történetének pasztellel alkotó művészeire tekintünk vissza (mint pl. Edgar Degas, Toulouse Lautrec vagy éppen a székely Nagy István), akkor észleljük, hogy színes rajzaik, pasztellrúddal, pasztellporral kitöltött képfelületeik kész festménynek hatnak, könnyebbséget, bársonyosságot, játékosabb élményt adnak, mint a sokszor komorabb olajfesték.
Ezt látjuk itt Balázs István tekinteteket vonzó, lelkeket melengető festményei esetében is. Gazdag színskála impulzusát adják a képei, ha egységében nézzük e kiállítás termeiben, de önmagukban, egyenként a művek egy jól átgondolt, kimért, legtöbbször visszafogottabb színhatást nyújtanak. Némely kompozíciónál az erőteljes hideg-meleg kontraszt, a pasztell fényszerű effektusával jön közelebb hozzánk a látvány. A képek kínálta bensőséges, nem a véletlenszerűségből adódó impresszió a színek és a perspektivikus térlátás adta impulzusok eredménye. A formák térben elhelyezett, tudatos kezelése, a pasztellkrétával lecsiszolt felületek, a fény-árnyék hatások fizikai törvényszerűségen áthidaló vizuális tapasztalatot adnak a szemlélőnek, befogadónak. E festmények sejtetik az alkotó vágyódását, mélyről jövő igényét a természetközeliséghez, a teremtett világ különböző, a modern civilizáció által kevésbé érintett tereinek bejárását, az ott észlelt magasztos élmények átadását. Nemcsak a tágabb tér és forma felismerhető struktúráival hat a nézőre, hanem a közel hozott naturális elemek, mint faágak, ágrendszerek, gyökerek, odvas fák, kéreg- vagy kőzetfelületi részletek organikus összetevőin, az absztrakció felé mutató látványán való művészi eltűnődés is eredményez sajátos képalkotást.
A művészi többet-látás fejleményeként akár a mikró lételemek tárgymegtekintési, felülettanulmányozó, rácsodálkozó effekteredményeinek papírra való kirajzolása, -festése, mely a megszokottól eltérő, nonfiguratív impulzust ad, szintén hangulatokat közvetít. Mondhatni, Balázs István a humánum nélküli természet „talált tárgyait”, tereit tanulmányozva épít egy organikus, újszerű, frissességet hordozó világot, a látó, érző humán lényeknek, vagyis nekünk. Művei művészi tér-forma-színlátásunkat korrigálják, kedvet adnak a szemlélőnek a természet és a művészet újraértékelésére.
A festő saját megfogalmazásában: „a festészethez, és ugyanígy a zenéhez sem kell feltétlenül érteni, csupán jóindulattal közeledni hozzá és hagyni, hogy hasson”.
(A tárlat május 17-ig látogatható hétköznapokon a Lábas Házban.)
Sántha Imre Géza