Traian Băsescu minden diplomáciai finomkodást, köntörfalazást nélkülöző kijelentésének arról, hogy Romániában soha nem lesz területi autonómia, mert az országot az alkotmány mint egységes nemzetállamot határozza meg, van egy komoly és üdvözlendő hozadéka.
Ennek hallatán a magyar államfőnek alkalma kínálkozott, mi több, kénytelen volt hasonló világossággal és egyenességgel, félreérthetetlenül megfogalmazni országa álláspontját, miszerint a kisebbségek e törekvéseit, alkotmányos keretek közt zajló tisztázás esetén, állama igenis, támogatja.
Ezzel Magyarország arra vett irányt, hogy hosszú és tulajdonképpen megengedhetetlen ódzkodás után leszögezze, kíván kiállani az utódállamokba szorult magyar kisebbségek egyenjogúsítása mellett. Sólyom László mandátumának egyik legfontosabb üzenete ez.
A védhatalmi státus körül — melyet nem annyira politikai akarat, inkább a nemzet áldatlan helyzete osztott ki az anyaországnak — évtizedekig tartó méltatlan bújócska zajlott a magyar közéletben, a legfonákabb és leghihetetlenebb jelmezekben lépett fel ugyanis az ellenérdekelt fél, hogy bűnös semlegességét indokolja, jogosnak tüntesse fel a legkevésbé mentegethető közömbösséget a nemzet elszakított részeit nemegyszer elnyomó, azokat elüldözésnek és beolvasztásnak alávető hatalmakkal szemben. Băsescu tulajdonképpen ország-világ előtt egy elítélendő tényállást vallott be és tett félreérthetetlenné Budapesten: azt mondotta ki, hogy országa csak a románoknak édeshazája, a többieket, akik pedig még mindig sokan vannak, amolyan másodrendű polgároknak tekinti, és egyenlőséget akkor ad nekik, ha majd az alkotmányra hallgatva beolvadnak a többségbe.
Nos, a mai Európában nem eszik olyan forrón a kását, az inadekvát jogszabályokat szokták hozzáigazítani a valósághoz, nem fordítva, az elnöki „sohát" a multikulturalitásában egységesülő és egységében diverzifikálódó kontinensen ma már úgy kell fordítani: egyszer mindenképpen, s nem is oly sokára.
