II. András magyar király és merániai Gertrúd királyné leányát, Erzsébetet 1211-ben jegyezték el I. Hermann türingiai őrgróf elsőszülött fiával, ifjabb Hermannal. Erzsébet ekkor mindössze négyéves volt. A kis királylány fényes kísérettel és gazdag hozománnyal érkezett a türingiai Wartburg várába, ahol nagy örömmel fogadták. Mindössze hatéves volt, amikor megtudta, hogy édesanyját megtámadták és megölték a pilisi erdőkben. Három évvel később, 1216-ban jegyese, ifjabb Hermann is elhunyt. Ezután annak öccsével, Lajossal jegyezték el, aki apja halálát követően, 1217-ben IV. Lajos néven lett Türingia őrgrófja. Lajost az esküvő után nem mindennapi meglepetések érték.
A huszonegy éves őrgróf és a tizennégy éves királylány 1221-ben lépett oltár elé. Az esküvő után Magyarországra utaztak, ahol nagy szeretettel fogadták őket. Erzsébet és Lajos őszintén szerették egymást, a fiatal férj nagyra becsülte feleségének erős hitét és vallásosságát. Környezetének tagjai viszont különcnek tartották az idegen földről jött királylányt, és nem értették, miért segíti megszállottan a betegeket és a szegényeket. Eleinte Lajos is meglepődhetett, amikor felesége egy-egy éjszakán felkelt mellőle az ágyból és a hideg padlóra feküdt. Ilyenkor, férjétől távolabb, közelebb érezte magát Istenhez.
Erzsébet nevéhez sok csoda fűződött. Talán a legismertebb közülük az, amely a rózsákká vált kenyerekről szól. Szokása szerint éppen egy kosárnyi kenyeret vitt a szegényeknek, amikor találkozott apósával. Hermann őrgróf nem nézte jó szemmel menyének pazarló adakozó kedvét, és gyanakodva kérdezte, hogy mit visz a kosárban. Erzsébet átadta a kosarat, abban azonban kenyerek helyett nagy halom rózsa lapult. Az após megszégyenülten távozott.
Egy alkalommal, Lajos távollétében felesége befogadott egy leprás beteget, akit ráadásul férjének ágyába fektetett. Amikor Lajos hazatért, megütközve hallotta anyjától, Zsófiától, hogy mi történt. Benyitott a hálóba, és a leprás helyén megjelent előtte a megfeszített Krisztus alakja. Ekkor így szólt Erzsébethez: „Nővérem, ilyen vendéget bármikor fektess az ágyamba!”
1225-ben Lajos őrgróf II. Frigyes császár oldalán Itáliában hadakozott, amikor Türingiában hatalmas éhínség vette kezdetét. Erzsébet, aki férje helyett kormányzott, megszánta a rengeteg éhező, beteg embert, és a vár alatt kórházat építtetett, ahol naponta száz rászorulót láttak el. Kinyittatta Wartburg várának raktárait és kamráit, és gyakran ő maga osztotta a kenyeret. Még drága ruháit és ékszereit is eladta, hogy folytatni tudja az adakozást. Udvari emberei felháborodva nézték, ahogyan „kifosztja” a várat, és a hazatérő Lajos előtt bepanaszolták Erzsébetet. Az őrgróf e szavakkal vette védelmébe feleségét: „Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el”.
Lajos egyik alkalommal barátjánál, a hildesheimi püspöknél járt. Hazatérve leült Erzsébet mellé, és beszélni akart vele. Erzsébet ekkor férje zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy összehajtogatott, vörös posztóból készített keresztet. Lajos szerette volna elmondani, hogy csatlakozott a császár Szentföldre induló keresztes hadjáratához, de erre nem maradt ideje. Erzsébet tudta, hogy mit akar mondani, és ájultan összeesett. Amikor Lajos elindult a hosszú, veszélyes útra, Erzsébet már harmadik gyermeküket várta. Ennek ellenére lóháton kísérte férjét Schmalkaldenig, a grófság határáig. Baljós sejtelmei nemsokára beigazolódtak. Lajost 1227. szeptember 11-én, még Otrantóban egy halálos járvány elragadta. Erzsébet a halálhír hallatán így szólt: „Immár a világ is halott nekem, minden örömével”. Amikor a megözvegyült II. Frigyes császár később megkérte a kezét, de elhárította az ajánlatot. Már nem kívánt újabb frigyet kötni, mert minden idejét és szeretetét Istennek s az ő útmutatása szerint az elesett embereknek akarta szentelni.
Lajos nélkül üres, rideg, idegen lett számára Wartburg vára. Miután mindenéből kisemmizték, három gyermekével Eisenachba menekült, ahonnan 1228-ban Marburgba költözött. Barátai nem hagyták el, és kiharcolták számára özvegyi jussát, illetve gyerekeinek örökségét. Vagyonának negyedrészét nyomban szétosztotta a szegények között. Egy alkalommal látta, hogy sok öreg és beteg ember éjszakázik a szabadban, ezért nagy tüzet rakatott, kenyeret adott nekik, és a lábaikat megmosatta. Az emberek hamarosan énekelni kezdtek. Erzsébet a társnőihez fordult: „Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket”.
Egyszer megjelent nála II. András király küldöttsége. A küldöttek döbbenten látták, hogy Erzsébet foltozott ruhában, egy rokkánál ülve fon. Vezetőjük megszólalt: „Ki látott már királylányt rokkánál?” Kérték, menjen velük Magyarországra, de ő maradni akart. Ezután is rengeteget nélkülözött, de soha nem hagyta cserben a rászorulókat. Assisi Szent Ferenc útját követte: a földi javakról való lemondásnak, az engedelmességnek, az elesettek gyámolításának útját.
Lelki atyja, Marburgi Konrád őt és társnőit kegyetlenül vezekeltette, szigorú böjttel, korbácsolással, pofonokkal gyakran megalázta. Erzsébet tűrte a szadizmussal határos büntetéseket, holott a lelkiatya korántsem volt makulátlan ember. Ott is eretnekeket keresett, ahol nem voltak. Hamis vádakkal illetett olyanokat, akiknek a vagyonára áhítozott, és sok embernek vesztét okozta. Haragosai végül bosszút álltak rajta: 1233-ban megölték. Erzsébet ekkor már nem élt.
A szomorú nap 1231. november 17-én jött el. A mindössze huszonnégy éves Erzsébet magas lázzal, reszketve, a fal felé fordulva feküdt az ágyán. Egyszer csak halkan énekelni kezdett – magyarul. Ezután a körülötte állóknak ezt mondta: „Egy kismadár ült le mellém, és olyan szépen dalolt, hogy nekem is énekelnem kellett”. Utolsó mondata így hangzott: „Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját”. Halálhíre bejárta a tartományt. Szegényes ruhába öltöztetett testét a kórház kápolnájában felravatalozták, megrendült hívei pedig mindenfelől összesereglettek, hogy még egyszer láthassák jótevőjüket. IX. Gergely pápa Erzsébetet 1235. május 27-én szentté avatta.
Tulok Magdolna, a kitűnő művelődéstörténész Királylány a szegények között című írásában (Múlt és jelen, 2007/1) beszámolt arról, hogy Erzsébet emlékére még ebben az évben elkezdték építeni a marburgi templomot, majd 1236. május 1-jén, II. Frigyes császár jelenlétében felemelték földi maradványait. Koponyáját a császár egy drágakövekkel díszített kehelybe tette, majd ráhelyezte saját császári koronáját, miközben ezt mondta: „Ha nem tudtalak császárnévá koronázni a földön, fogadd tiszteletem jeléül ezt a koronát, aki Isten országában már királynő vagy”. A koronát ezután a kehelyhez erősítették.
A felbecsülhetetlen értékű fej ereklyetartó a későbbi századokban ide-oda vándorolt, míg a 17. század közepén Stockholmba került. Jelenleg az ottani Történeti Múzeum Kincstárának gyűjteményét gazdagítja mint az 1. számú beleltározott tárgy.
Bánó Attila
(Részlet a szerző 55 meghökkentő eset a magyar történelemből című, a budapesti Athenaeum Kiadónál 2011-ben megjelent kötetéből)
