Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művének színpadi adaptációja Fodor Orsolya rendezésében és egy fiatal magyarországi tervezőcsapat közreműködésével készült. Az alkotók egy izgalmas, jellegzetes látványvilágú produkciót hoztak létre, a színészek játéka érett, fegyelmezett volt, annak ellenére, hogy a hétfői előadáson a sepsiszentgyörgyi Írisz Ház fogyatékkal élő gondozottjai is jelen voltak a közönség soraiban.

A kis herceg mély gondolati tartalommal bíró mű, a jelenetek egyedi hangulata, a kisbolygókon vagy a sivatagban felbukkanó – kivétel nélkül önmagukba zárt, végtelenül magányos – szereplők lelkivilága, belső rezdülései mentén épül fel a kisregény és a belőle készült előadás is. Fegyelmezetten és pontosan játszottak a színészek, a díszletelemek, kellékek és a főszereplő báb sajátos látványvilágot képviseltek, a színek-fények-hangok, a megformált kellékek mintha a szokásosnál is elemeltebbé, álomszerűbbé tették volna a történetet. Ebben az álomszerűségben vált sajátos tényezővé az előadás közönsége – számomra először zavaró tényezőként, amitől megpróbál szabadulni az ember (hiszen minduntalan megszólalt, felkiáltott vagy hangosan ásított valaki a nézőtéren), később azonban, ahogy haladtunk beljebb a történetben, a színpadon elmeséltek párhuzamaként, annak egyfajta véletlen, de pontos leképezéseként. Előbb a sajnálat, aztán a kíváncsiság kerekedett felül bennem. Vajon mennyit ért ez a különleges közönség a kis herceg történetéből, egyáltalán mit jelenthet számukra a színház? Vajon hol laknak, kik a szüleik, milyenek a hétköznapjaik? Mennyire tudnak beilleszkedni a közösségeikbe, családjaikba, milyen jövő vár rájuk? Mi történik velük, ha szüleik megöregednek, tudatában vannak-e annak, hogy mennyire kiszolgáltatottak? Kis csillagok a végtelenben. És tán életszemléletük nem is annyira abszurd, mint a geográfusé, az iszákosé, az üzletemberé, a lámpagyújtogatóé vagy más embereké a darabban és kint a nézőtéren is. Mintha a kisregény külön világokban élő szereplői elevenedtek volna meg, hogy azt üzenjék nekünk, furcsa „fölnőtteknek”: saját kisbolygóinkon, elszigetelten élünk mindannyian, ki többé, ki kevésbé, legyünk hálásak a szeretetért, a barátságért, mindazokért, akiket megszelídítettünk. Hisz ők teszik élhetővé számunkra a világot.

A Firtosi Kompánia Ég Ígérő Fa című előadása élő népzenével kísért árnyjáték volt, melyben népi formák, motívumok határozták meg a rajzokat, szereplőket is. A bemutatott történet Benedek Elek Az égig érő fa című meséje nyomán készült, melynek cselekményét nagyszerűen kiegészítették, árnyalták, ellenpontozták a népdalok, és összességében szép és pontos volt minden, talán csak az volt zavaró, hogy a fiúszereplőket is lányok hangjai kísérték. Ezenkívül nem voltak az előadásban ritmusváltozások, felhangosodások, nagyjából ugyanabban a hangfekvésben zajlott a történet, amitől a végére kissé vontatottá vált. Meglepetések hiányában a nézők egyre türelmetlenebbé váltak, főleg a zenei részeknél beszélgetni kezdtek a gyerekek. Manapság, amikor rajzfilmek ezreit kínálja a digitális világ, és mindenhonnan áradnak felénk a mozgóképek, bizony nehezen köti le figyelmünket egy ilyenfajta produkció. Reménykedtünk, hogy az előadás végén történik valami átváltozás, esetleg fény támad, és a vászon előtt folytatódik a mese, de semmilyen meglepő esemény nem következett. Az is talány maradt, hogy miért változtatták Ég Ígérő Fára a mese címét, egy ilyen lényeges változtatásnak feltétlenül nyoma kellett volna lennie a játékban.

A tapsnál férfi, nő és három kislány bújt elő a függöny mögül. A legkisebb alig nyolcéves. Kipirult arccal, zavartan hajoltak meg, kezükben szorongatva bábjaikat. Mint később megtudtuk, ők egy család, akik a Hargita megyei Firtosváralján, tanyai környezetben élnek, a gyerekek 2017-ben láttak először bábszínházat a pécsi Karakulit Árnyjáték Fesztiválon, és elhatározták, hogy ők is létrehoznak egy bábelőadást. Maguk készítették a figurákat, fényeket, vásznat, maguk dramatizálták a mesét, tanulták meg a bábok mozgatását. Ez volt a harmadik alkalom, hogy valódi színházi környezetben játszottak. Mindezek tudatában kénytelenek vagyunk elismerni, hogy hatalmas vállalkozás és kimagaslóan szép teljesítmény volt, amit nyújtottak.

A nagyváradi Szigligeti Színház Liliput Társulatának előadása zárta az idei városnapok bábszínházi programját. A Lélek Sándor Tibor által rendezett Lúdas Matyi gazdag, színes előadásnak bizonyult, színészek és bábok is voltak a színpadon, de a színészek többnyire nem maguk voltak a szereplők, „csak” életre keltették a bábokat. De mivel mégiscsak játszottak, minden szereplőnek különös, kettős jelenléte volt, annál is inkább, hogy minden bábot olyan színész mozgatott, aki alkatilag közel állt hozzá, akinek a hangja, testtartása valahogyan részévé vált a szereplőnek. Matyi, Döbrögi és az ispán voltak a főhősök, a többi figurát két színésznő keltette életre, majd az előadás végén az egyik zenész (aki egyben az előadás zeneszerzője) is bekapcsolódott a játékba.

Lúdas Matyi történetét mindenki ismeri, de a játszók állandóan megleptek valami újdonsággal, elkalandozva a fő cselekményszáltól, bemutatva például a döbrögi vásárban portékáikat kínáló árusokat (közöttük a fazekas Mihályt!), vagy azt, ahogy Matyi Itáliában megtanulja a szerszámok olasz neveit stb. Ezektől a jelenetektől vált igazán újszerűvé, színessé az előadás, továbbá azoktól az apró gesztusoktól, amelyek minduntalan harsány nevetésre fakasztották a gyermekközönséget. Nagyon fontos része volt a produkciónak a zene, mely kísért, aláfestett, érzékeltette az idő múlását, és ritmust adott a játéknak – a nézőtéren ülő gyermekek közül többen folyamatosan doboltak, tapsoltak, ugráltak a zene ritmusára. Kifejezőek voltak a bábok, és ugyanabból a vásáros bódéra emlékeztető szerkezetből alakították ki a mese minden helyszínét, mely Matyiék házából vásártérré, befejezetlen épületté, erdővé és sok minden mássá változott.

Rendkívül mozgalmas, energiától duzzadó előadással örvendeztette meg a városnapok gyermeknézőit a nagyváradi Liliput Társulat, ami pontosan tükröződött azon a szinte kézzel fogható vidámságon is, mely az első előadásuk után betöltötte a Háromszék Táncstúdió nézőterét.