Volt egyszer három mohó monyó. Ezek a mohó monyók jó barátok voltak, egész nap együtt hancúroztak egy lepedőnyi tisztáson. Mivel igencsak aprócska lények voltak, akkorák csak, mint a körmöd feketéje – na jó, talán mint a körmöd feketéje gyurmázás után –, azt hitték, a lepedőnyi tisztás a világ.
Szerették is nagyon ezt a tisztásvilágot. Egész nap csak csúszdáztak a fűszálakon, lovagoltak a csigákon, birkóztak egy-egy eltévedt hangyával, s eszükbe sem jutott se reggeli, se ebéd. De bezzeg estére olyan éhesek lettek, hogy a szemük kotyogott. Nagy mohón felfaltak maguk körül minden ehetőt, s azzal elaludtak ott, ahol éppen érték. Ez így ment mindennap, egészen addig, amíg egy harmatos reggel az egyik monyó el nem kezdett nyafogni.
– Unom már, hogy minden reggel csuromvíz lesz bajszom, körmöm, talpam. (…) Elegem lett, most azonnal elindulok, s keresek egy házat, jelentette ki. (…)
– Házat?! – kiáltotta egyszerre a másik két monyó. De iszkiriltek is a bajszos monyó után. (…) Éppen csak nekilendültek, már le is kellett fékezniük, mert a bajszos monyó éppen egy szép csiperkegombát nézegetett.
– Ez lesz az! (…) Kivágunk belőle egy darabot, így a belsejében lyuk lesz, az lesz a mi szobánk. A kivágott részből pedig faragunk magunknak széket, ágyat, asztalt.
Nosza, hozzá is láttak. (…) Lett is estére olyan szép lakásuk, hogy bármelyik úri monyó megirigyelhette volna. Egyetlen bökkenő volt csak. Nem volt, amit enniük.
– Hm, az én székem kicsit ferde. (…) Azt hiszem, a hasamban nem fog észrevevődni ez a ferdeség. Azzal szép lassan eszegetni kezdte. (…)
A másik két monyó se volt rest, hanem bizony éhes, és ráadásul mohó. Be is lakmározták pillanatok alatt az egész csinos kis gombaházat. És ismét csak ott aludtak, ahol érték.
Másnap reggel így szól a göndörödő szempillájú monyó:
– Unom már, hogy mindig zöld vagyok ettől a sok fűtől! (…) Miért ne lehetnék például rózsaszín? Mélyrózsaszín, mint egy eredeti hercegkisasszony. (…)
A következő reggelen, amire a bajszos monyó és a göndörödő szempillájú monyó felébredtek, a harmadik monyó, akinek szivárványszínű volt a szeme, egy pitypangernyővel az ölében ült előttük.
– Most, hogy már felfedeztük a gombát, és meg is ettük, felfedeztük a málnát, és azt is megettük, kezd az a gyanúm támadni, hogy a világ nem fenékig fűcsúszda és csigabiga és harcos hangya, magyarázott a szivárványszemű. – Arra gondoltam, miért ne nézhetnénk szét. Ha kedvetek van velem tartani, akkor kapaszkodjatok ti is ebbe a pitypangszálba, úgy érzem, éppen ébred a reggeli szellő is.
Bele is kapaszkodott a három monyó a pitypangernyőbe, a szél pedig élvezte a játékot, vitte, röpítette őket szédítő magasba, olyan magasba, hogy a monyók láthatták a lepedőnyi tisztást fehér foltocskává válni, aztán a rengeteg erdőt fekete foltocskává zsugorodni, aztán a borsószemnyi földet, és mit gondoltok, hová vitte őket ez a vicces szél? Hát a vacsoracsillagra.
S mivel a vacsoracsillagon mindig van vacsora, többé nem lett szállásgondja a három mohó monyónak. Ma is ott laknak, s minden áldott este másik vacsorájukban alszanak.
(részlet)
A monyóbirodalom megálmodója Gergely Edó, akivel az idei Sepsi-Bookon, május 24-én 13 órától találkozhattok, amikor bemutatjuk legújabb kötetét: Alfonsín Gergely Edó – Kürti Andrea: Nagy monyókönyv, Gutenberg Kiadó.
