A bukaresti Masca Színház Caracatiţa (Polip) című előadása egy mai család életébe nyújtott betekintést, pontosan érzékeltetve, hogy válságban lévő társadalmainkban, a hagyományos értékrendek átalakulásának korában milyen nehéz tinédzsernek lenni. Az előadás végigköveti David életét, amíg szeretetre vágyó gyermekből problémás fiatallá válik mind a szülei, mind az iskola, mind barátai számára. A Catinca Drăgănescu által kitalált és megvalósított produkció olyan, akár egy görög sorstragédia: költői és kegyetlen, melyben a hibákért elkerülhetetlen a bűnhődés.

Rendezőileg és színészileg egy­aránt friss, lendületes volt, amit láthattunk, fiatal színészek kirobbanó energiái töltötték be a játékteret. Elöl mikrofonok, hangszerek, mögöttük lakást idéző díszletek – nappali- és fürdőszoba-részlet –, egyik oldalon iskolai padok földgömbbel, másikon utcai pad. Továbbá kanapé, bárszék, babakocsi és hosszú lépcsősor a felső szintre, mely teraszra vagy inkább padlásszobára emlékeztetett. Az előadók folyamatosan váltogatták a szerepeket, miközben a tér minden részletét kihasználták. Egyes jelenetekben szülőket és gyerekeket alakítottak, máskor osztálytársakat, tanárokat, szülők és tanárok egymásnak feszülését, szülőtársak egymáshoz való viszonyát stb. megjelenítve. Ahogy átléptek egyik térből a másikba, már más szerepben voltak, jellegzetes ruhadarabokkal is jelezve a váltásokat. Minimális költségű díszlet, mai ruhák. Ismét bebizonyosodott, hogy a jó színház elsősorban színészeken, és nem anyagi befektetésen múlik.

Első perctől lélegzet-visszafojtva figyeltük a játékot, hisz annyira igaz volt benne minden gesztus és replika, mintha tiszta tükörben szemléltük volna az életünket. Így hanyagoljuk el egymást és gyermekeinket, bár látszólag értük dolgozunk, így lopózik be hétköznapjainkba a tehetetlenség, fájdalom, reménytelenség. Így próbáljuk tűzzel-vassal fenntartani a tökéletes családi élet látszatát, így válik kibogozhatatlanná hibáink szövevénye, így hullnak szét családjaink és a nyugatinak nevezett társadalom. Láttuk és értettük, de vajon tudunk-e változtatni rajta?

Pavel Bartoş: One man aproape show – ez volt a címe annak a román nyelvű előadásnak, melyben Pavel Bartoş színművész mesélte el az életét. A valódi színháztól távol állónak tartom azokat az egyszemélyes műsorokat, amikor valaki kiáll a színpadra, és poént poénra halmozva próbálja megnevettetni a nézőket, akik persze nevetnek is mindenen, hiszen ezért vannak ott. Ez a produkció szerencsére több volt ennél, nem a nevettetés volt az elsődleges célja, hanem egy olyan önvallomás megfogalmazása, mely tanulságos, inspiráló lehet bárki számára.

Bartoş gyermekkorát a kommunista diktatúra éveinek visszásságai határozták meg, melyekről lenyűgözően mesélt, személyesség, közvetlenség, őszinteség áradt a szavaiból. Csakhamar elfelejtettük, hogy színházban ülünk, a látványos show-elemek az elmesélt történetek fölösleges göncévé váltak. A magyarul is tökéletesen beszélő színész Csíkszeredában nőtt fel, Kolozsváron végezte az egyetemet, aztán Szatmáron, majd Temesváron volt alkalmazásban, mielőtt a bukaresti Odeon Színházhoz szerződött volna. Igazi erdélyi tehát, de elsősorban nem a származása miatt volt szimpatikus számunkra, hanem személyisége miatt, melyből őszinteség és jó modor sugárzott, de valamilyen pimasz vagányság is. Mint kiderült, állandóan átlépve a határokat, „fejjel előre” habzsolja az életet töretlen jókedvvel és optimizmussal, ugyanakkor valami olyanfajta tiszteletteljes kíváncsisággal, mely nem igazán jellemzi a népszerű embereket. Úgy járta végig színészi pályáját, hogy hű maradt a hagyományos értékekhez, és rendkívül fontos számára a család. Nyoma sem volt előadásában annak a mesterkéltségnek, ami általában jellemzi a one man show világát, humoros történetei mélységet kaptak, önmagát vállaló közvetlensége méltán nyűgözte le a sepsiszentgyörgyi közönséget.

A Turay Ida Színház A makrancos hölgy című, Tasnádi Csaba által rendezett előadása ugyancsak nagyszerű fogadtatásban részesült, de a taps inkább a budapesti színészeknek szólt, mint az előadás által felvetett kérdéseknek, melyek fölött jócskán eljárt az idő. Mindaz, amit a főhős elkövetett feleségével, bőven kimeríti a bántalmazó kapcsolat fogalmát, mintha egy nárcisztikus ember játszadozott volna választottjával, akit csupán a hozományért vett el, és miután ily módon csúfot űzött a nőből, az egyre jobban szerette őt, míg végül tökéletes lett közöttük az összhang a hímsovinizmus jegyében. Shakespeare-en is megbotránkozhatna a jámbor néző, ha az előjátékból nem derülne ki, hogy ez az egész történet egy vaskos bohóctréfa, nősülni vágyó nyámnyila férfiak extrém vágyálma.

Komoly munka lehetett létrehozni ezt a produkciót, mégsem volt eléggé meggyőző az előadás. Az olasz városállamok korát idézte a díszlet, jelmezek, kellékek, igényes dramaturgi munkával tették közérthetővé és elfogadható hosszúságúvá Shakespeare drámáját. A zeneszerző és a dalszövegíró kitűnő dalokat, igazi slágereket írt az előadáshoz, szinte szabályos musicallé formálva azt. Rengeteg színész volt a színpadon, akik játékát pontos koreográfia irányította, és akik jól is énekeltek... És mégis, mindezek ellenére volt valami jól érzékelhető hamisság az előadásban: túl megcsinált, eljátszott volt, nem hagytak időt a replikák, történések lecsapódásának, sokszor előbb jött a meglepődés, öröm, düh arckifejeződése, mint az azt kiváltó gesztus vagy replika. Mindenki csak magára figyelve próbált csillogni, mintha a közös ügy nem számított volna.

Egy előadás vagy korhű, bemutatva egy rég letűnt világot, vagy aktualizál, mai környezetbe helyezve a felvetett problémákat, vagy felépít egy saját szabályai szerint működő világot, a fantáziára, játékosságra helyezve a hangsúlyt. Ez a produkció félúton helyezkedett el a korhű és a játékos között, a látvány korabeli volt, de a játék inkább felmutatott. Nem szerettek és nem haragudtak, nem örültek és nem sírtak benne igazán, csupán lejárták a betanult koreográfiát. Ugyanez a nézőkről is elmondható: derekasan megtapsolták az előadást, de sokáig nem fognak emlékezni rá.