Éppen az iskolából jöttem haza. Borzalmas nap volt. Az igazgató a héten másodszor hívatott, hogy megmossa a fejem. Böhöm, őszülő csávó volt, aki majdnem folyton haragudott, s akit a nagyobbak Bajusznak neveztek el, mert volt egy fekete bajusza, amelyre nagyon büszke volt, és amelyik nagyon mulatságosan rezgett, amikor dühbe gurult. És ha rólam volt szó, hát akkor általában belegurult.
Azt beszélték, hogy soha senki nem látta nevetni, ami bizonyára túlzás – egyszerűen képtelenség, hogy reggel, amikor a tükörben megnézte azt a nevetséges pofáját, ne törjön ki belőle a röhögés.
Ezúttal éppen robbanást okoztam a kémialaborban anélkül, hogy akartam volna. A baleset következtében néhány osztálytársam ruhája összerongyolódott és megfeketedett. Annyira röhejesek voltak! És ha nem mondtam volna meg rögtön a tanárnak, hogy kétbalkezes vagyok... Ugyan ki kérte rá, hogy rendkívül éghető vegyületek közelében hagyjon?! Vagy mindenféle éles tárgy között! (...)
Szóval kinyitottam az ajtót. És azonnal vissza is akartam csukni: ez volt a legkevésbé agresszív dolog azok közül, amiket teljes szívemből meg szerettem volna tenni. De valami megállított.
Az, aki csengetett, csenevész volt, magas, olyan harminc-negyven éves, hosszú, vékony keze és lába volt, és egyetlen szembeötlő ismertetőjele sem. Mégsem sikerült volna, hogy ne vedd észre, akkor sem, ha szeretted volna. Mégpedig azért nem, mert különös teste ellenére olyan zsírsirálykirály ruhákat viselt, amilyeneket még a legkényesebb kolléganőim is elirigyeltek volna. És sok ilyen van, a felük sem tréfa.
Nagyon sietett, és rohadtul mérges volt, az a típus, aki valami nagyvilági dámának képzeli magát, aminek egy cseppet sem tűnt, legyünk komolyak. Mi talán nem tudjuk, hogy néz ki egy nagyvilági dáma? Hát semmiképpen sem így. Ráadásul, miközben engem nézett, elővett a táskájából egy zöld almát, és úgy harapott bele, mint aki két napja nem evett.
Halványan nőre emlékeztetett. Röviden visszatolta az orrára a szemüvegét. Előbb jobbra, aztán balra nézett fölötte, mintha csak biztos szeretett volna lenni abban, hogy senki nem hallja meg, amit beszélünk, s ez legalábbis furcsa volt, mert rajtunk kívül a világon senki nem tartózkodott ott. Tetőtől talpig végigmért, aztán szárazon megkérdezte:
– Kész vagy?
– Mire? – feleltem azonnal, mint aki felkészült az összecsapásra.
– Hát az indulásra – válaszolta.
Amilyen lassan csak bírtam, ráemeltem a tekintetem, s úgy néztem rá, mint valakire, akinek sürgősen orvosi, pontosabban pszichiátriai ellátásra van szüksége, és olyan hangon válaszoltam, amely a Nagy Tavat is befagyasztotta volna a város közepén:
– A leghalványabb elképzelésem sincs arról, ki vagy és mit akarsz, és nem is vagyok kíváncsi rá. Különös lény vagy, az biztos, de jól tennéd, ha eltűnnél, mielőtt hívom a rendőrséget.
Az igazság azonban más volt. Soha nem hívtam volna ki a rendőrséget, mert miközben beszéltünk, az ujján egy hajszálra ugyanolyan gyűrűt szúrtam ki, amilyet apu hordott. És azt a gyűrűt semmivel sem téveszthetted volna össze, mert családi örökség volt.
A gyűrű közepén egy vicsorgó jaguárfej ékeskedett.
Én is kaptam egy ilyet.
Fordította: Demény Péter
(Cerkabella Kiadó, 2023)
A SepsiBookon május 24-én, pénteken 13 órától találkozhattok Alex Moldovan kolozsvári íróval, és megismerhetitek Olgicát, a pimasz és szuperokos kamasz lányt, aki hihetetlen kalandok során ismeri meg családja múltját.
