Gyalogosan és lóháton

Miként más helységekből, Sepsiszentgyörgyről is elindult egy gyalogos csoport a Magyar Erdélyért Egyesület (Mert) és Vajna Csilla zarándokvezető szervezésében már szerda reggel. Többek között Takó István, a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templom plébánosa is csatlakozott hozzájuk. Lapunk kérdésére megosztotta gondolatait: „A sepsiszentgyörgyi gyalogos zarándoklatot nem a plébániák szervezik, de lelki vezető is társul mindig, idén oly módon, hogy egy-egy napra becsatlakoztunk a Szent József-, illetve a Krisztus Király-plébániáról. Mi csütörtökön vállaltuk ezt Ferencz Zsolt segédlelkésszel, pénteken a Szent József-plébániától Antal Zoltán segédlelkész, az utolsó szakaszra pedig szintén Ferencz Zsolt vállalta a kísérést. Én nem vittem magammal igazából szándékot, mert az ott alakult bennem az úton, ahogyan együtt mentünk. A hála az, ami elsősorban nagyon erős volt: hogy a jó Isten minket ide teremtett, ahogyan rácsodálkoztunk erre a gyönyörű útra és a természet szépségére, megnyílt a szívünk-lelkünk, nyitottabbá lettünk. A kérés, ami aztán szintén alakult, az, hogy miként tudunk együtt, közösen az életünk nagy zarándokútját járva a jó Istenre figyelni. A közös imádság teremtette meg azt a légkört, ami egyszersmind a kifelé és a befelé figyelésben elvezetett lelkünknek abba a szférájába, ahol a jó Isten van jelen és erősít. Kapcsolódnék az idei csíksomlyói búcsú mottójához is: megújulásra mindig szükség van, mert a jó Isten azt akarja, hogy megújuljunk a lelkesedésünkben, a bátorságunkban, a tettrekészségünkben, az iránta és egymás iránti szeretetünkben. És ebben meg tudunk erősödni minden ilyen alkalommal.”

A sepsiszentgyörgyi Gergely Orsolya lovas zarándoknak is sokat jelent a búcsú: „Igazából én a szüleimmel már pici korom óta járok a búcsúba. Ez nálunk hagyomány is. Nekünk külön értéke van a csíksomlyói Szűz Máriának, mert a szüleim még születésem előtt nagyon-nagyon sokat imádkoztak és jártak oda, hogy foganjon meg az első gyermekük – vagyis én. Tehát, amikor tehetjük, ott vagyunk. Tavaly voltam legelőször lóval, 185 km-t mentünk; idén ugyanannyit, kb. 180-at. Idén 385 lovas volt. Nem lehet összevetni semmivel azt, amikor lóháton ott ülsz a nyeregben, szépen beöltözve. A magyar nemzet lovas nemzet. Bárki bármit mond, ez így van... És elsősorban ezért zarándokolunk mi a búcsúba, amikor tehetjük. Hagyomány is lesz belőle. Mi csak csajokul megyünk így, barátnők. Tavaly nyolcan voltunk, idén öten. Felsőboldogfalváról indultunk, a Madarasi Hargita után leereszkedtünk Csíkmadarasra. Ott a hegy lábánál volt egy lovarda, oda voltunk elszállásolva. Szombaton Kalibáskő, végül vasárnap haza.”

Asztalt teríteni a nyeregben

Mindig megható és szívet-lelket gyönyörködtető, hitbeli megerősödést jelent részt venni a búcsún. Látni a sok színes, különböző országokból, lelkiségekből, közösségekből érkező személyeket, akik az időjárás viszontagságaival dacolva mindent megtesznek, hogy együtt imádkozzanak.

Urbán Erik ferences, a Kisebb Testvérek Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány provinciálisa többek között arra biztatta a jelenlevőket, hogy „megtisztulva, új emberként csatoljuk derekunkra az igazság övét, öltsük magunkra a megigazulás páncélját, saruként pedig a készséget viseljük a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjuk a hit pajzsát, tegyük fel az üdvösség sisakját, és ragadjuk meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” (Ef 6,13–18).

Felföldi László pécsi megyéspüspök Váci Mihály-idézettel indította beszédét, majd részletezte a hit útjának lépéseit, és arról is beszélt, hogy a megújulásnak a közösség az ereje, forrása a családi asztal és az oltár. „Mi pedig itt és most, a csíksomlyói nyeregben terítünk asztalt: a Léleknek, a hitnek, az istenszeretetnek asztalát. Kérem, hogy szeretettel foglaljunk helyet mellette, hogy belőle erősödjünk feladatainkban, hogy ne csupán nézői, szemlélői, hanem cselekvő résztvevői legyünk életünk közösségeinek, hogy általa valóban rátaláljunk a családi asztal és az oltár közösségére. Itt és most kell megújítanunk, kell megerősítenünk a család egységének és erejének asztalát, a templomi közösségek egymásra figyelő, egymást segítő oltárát. Nem szavakkal, nem különleges gondolatokkal, hanem jóságos, szerető és elfogadó jelenlétünkkel.”

A továbbiakban Márton Áron erdélyi püspök szavaival szólt a papokhoz: „Azt is felismertük, hogy ha az evangéliumot hitelre méltóan akarjuk hirdetni, annak üdvözítő igazságát elsősorban életünkkel kell bebizonyítanunk.” Hangsúlyozta a szülők, tanárok és paptestvérek szerepének fontosságát: „Most rajtunk a sor, nekünk kell eldöntenünk, hogy mit teszünk a fiatalok tarisznyájába. Lesz-e mihez nyúlniuk, szívükben ott lesz-e a mindenen átsegítő, minden erőt és bölcsességet megadó, az otthoni, a jó példákból összegyúrt hamuban sült pogácsa?” Külön szólt a fiatalokhoz is, akiket így biztatott: „Legyetek igényesek, ne csak a ruhátokra, hanem a szellemi, lelki táplálékotokra is! Ne engedjétek, hogy a virtuális világ rátok irányuló gonoszsága elpusztítsa emberi méltóságotokat! Legyetek nagyon észnél, mert nektek már sokkal nehezebb különbséget tenni az igazság és a hazugság, a valóság és a virtuális világ között! Kössetek barátságot Krisztussal és Krisztus barátaival! Mert a megújulást családban és Egyházban csak általatok, csak veletek tudjuk megvalósítani. Legyetek bátrak az életben! Legyetek bátrak az Egyházban! Krisztus számít rátok!”

A feladat, küldetés, misszió témában annyit ér ez a zarándoklat, amennyivel holnaptól jobb, több lesz az életünk az által, amit magunkkal viszünk innen és megvalósítunk – szögezte le a megyéspüspök. Irányt mutatott a megmaradáshoz: „A férfiaknak is ezt kell ma tenniük: vissza kell menniük a hitükért, az élet erejéért a hazugságok sodró, pusztító veszélyein át. Mert csak az élő hittel tudják a családokat, gyermekeiket megmenteni az interneten áradó zűrzavar és az emberhez nem méltó eszmék áradatától, hogy megmentsék a józan gondolkodás becsületét, a családi asztal szentségét, az emberi közösség megtartóerejét.”

A kapcsolat és imádság témakörrel zárta elmélkedését Felföldi László püspök atya, hangsúlyozva, az élő és éltető imádság elengedhetetlen alapja a megújulásnak: „Le kell hát ülni a szeretet asztalához, a családi asztalhoz, az oltár asztalához, hogy rátaláljunk és belenőjünk az életünkbe, hogy képesek legyünk a ránk bízott szeretet gazdagságát továbbadni azoknak, akikért Isten ebbe a világba küldött minket!”

A lélek szabadsága

Az ünnepi búcsús szentmisét követően sokan maradtak még a délutáni programokra. A pusztinai Nyisztor Tinka néprajzkutató, gasztronómus évek óta részt vesz falustársaival a csobotfalvi Szent Péter és Pál-templomban a csángó misén, ahol rózsafüzért imádkoznak. „Mindig öröm a nyeregben lennünk” – mondja. Balogh Czintos Zita, az Élet a Lélekben közösség tagja, aki gyalog zarándokolt a sepsiszentgyörgyiekkel, ott maradt a szombati éjszakai virrasztásra is: „Már tavaly tudtam, hogy vissza kell jönnöm, hálát adni. Hálaadással indultam el, sokkal könnyebb volt, mint tavaly. Öröm és béke van bennem. A lelkem valósággal száll, annyira szabad... Máshogy kezelem a nehézségeket és máshogy kommunikálok problémás helyzetekben. Hála és dicsőség Istennek!”