Nyolcvanéves Galbács Pál

2024. május 24., péntek, Életutak

Ma kereken 80 éves Galbács Pál, Illyefalván élő nyugalmazott televíziós szerkesztő. Marosvásárhelyen született 1944. május 24-én. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. A Háromszék elődje, a Megyei Tükör munkatársa volt 1970–1974 között, 1978-tól külső munkatársa a Román Televízió magyar adásának, annak 1984-es beszüntetéséig. A rendszerváltást követően, 1989 decemberétől az újraindult Magyar Adás szerkesztője nyolc éven át, a Napirenden című rovat vezetője, a Magyar Televízió és a Duna tévé külső munkatársa, 1998-tól a kolozsvári magyar adás főmunkatársa. Legendás riportjai maradandó értékűek. A budapesti Duna Televízióért Alapítvány és a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének (SZMÚE) alapító tagja, utóbbinak tiszteletbeli elnöke. Kezdeményezésére és hathatós támogatásával épül a SZMÚE továbbképző- és szabadidőközpontja. Köszöntés gyanánt alább Galbács Pál egy írását közöljük – Isten éltesse!

  • Fotó: Szekeres Attila
    Fotó: Szekeres Attila

Galbács  Pál: Paripa a padnál

Az időkapu létezik, s ha eléggé besűrűsödik a pillanat, át is léphetünk rajta. Nekem, a sors kegyeltjeként, néhányszor sikerült kapcsolatba lépnem a múlttal. Nem tartom magamban, megosztom, mi is történt velem, amikor meglátogatott a történelem.
Úgy kezdődött, hogy megírtam a forgatókönyvet, majd ültem rajta tizennyolc hónapot, ennyi időbe tellett összeudvarolnom a Heltai Gáspárról szóló dokumentumfilmem kényszeresen szűkösre szabott költségeit. Aztán ott volt a másik nagy gond, a közel fél évezreddel ezelőtti polgári ruhák beszerzése, de hosszas utánajárással, három erdélyi magyar színtársulat kelléktárának köszönhetően, néhány bajusszal és szakállal kiegészítve igazán kedvező bérleti díjért ez is megoldódott. A műfaji kötöttséget lazítandó úgy terveztem, hogy a félórás filmben a város forgalmasabb helyszínein, a főtéren, a Fellegváron, kerthelyiségben, buszmegállóban fel-feltűnnek a Farkas utcai gimnázium beöltözött tanárai és diákjai. Akik egyetlen kiadós vendéglői ebédért mind a huszonheten vállalták a feladatot, s azt is, hogy közben beszélgetnek németül, de főként magyarul, mert Heltai Gáspár korában a kétnyelvű lakosság nagyobbik fele magyar volt. Már a forgatókönyv összeállításakor éreztem a majdani képsorok hatását, amint a nyáriasan öltözött nyüzsgő sokaság elképedve bámulja azokat.
A nehezen megszerzett rendőrségi engedéllyel az oldaltáskámban, délután ötkor fejeztük be a forgatás első és legfárasztóbb napját. A május végi, szokatlanul nagy meleg a beöltözött statisztákat a leizzadásig megviselte. Másfél órás ebédszünettel kora reggeltől dolgoztunk. Rendezőként rövidnadrágban rohangáltam, mégis rám tapadt a szellős pamuting. Mátyás király szülőházánál készültek az utolsó nappali felvételek, tizenhatodik századi népem onnan már valósággal vánszorogva jutott el a Sétatérig, és akinek nem jutott hely valamelyik padon, lehuppant a földre. A sétatéri forgatásról már szó sem lehetett. Negyedórányi lazítás után összegyűltünk az egyetem Arany János utcai épületével átellenben, ahol Kolozsvár középkori polgárait és a két operatőrt agyba-főbe dicsértem, nemcsak azért, hogy tartsam bennük a lelket az esti felvételekhez, hanem mert szinte mindent a képi elgondolásom szerint rögzítettek a kamerák. (A félórás dokumentumfilm óriási sikerét természetesen nem láthattam előre.)
– Lányok, fiúk, köszönöm az együttműködést, este nyolckor a Bánffy-palota előtt találkozunk – mondtam, és azzal el is indultam a közeli üres pad felé. Magasságos volt az élmény, amikor végre lerogyhattam. Előttem sétáltak, kisebb csoportokba verődve beszélgettek a középkori cívisek, pedig arról volt szó, hogy zuhanyozni, megszusszanni hazamennek. Mintha divatbemutatón lennék, bámultam a középkori Kolozsvár polgári ruhacsodáit, s közben egy sportosan öltözött, ötvenesnek látszó férfi leült mellém. Nem kellett megszólalnia, azonnal tudtam, hogy ő Heltai Gáspár, a filmem főszereplője, a tizenhatodik század vallásreformere és prédikátora, író, műfordító, könyvkiadó, papírmalom-tulajdonos, gazdálkodó és sikeres vállalkozó.
– Képzeld, én még a sörgyártásba is belevágtam – mondta, mintha csak folytatná az el sem hangzott felsorolásomat.
– És a korhelykedést ostorozó párbeszédes könyved?
– Mindig azt prédikáltam, hogy inni igen, vedelni soha. Jól tudod, hogyha akkor az én könyveim nem jelennek meg, te most egyáltalán nem, legalábbis másként írnál és beszélnél magyarul, amit négy és fél évszázaddal ezelőtt természetesen nem láthattam előre. De mondok egyebet. Halálom előtti életemben úgy gondoltam, hogy a három részre szakított Magyarországon Erdély az a tartomány, amit ha Bécs és Sztambul ellenében politikatörténetileg is indokoltan megőrzünk magyarnak, akkor Mátyásunk országa ismét a miénk lehet. A magyarok dolgairól szóló krónikámat, mit gondolsz, miért írtam és nyomtattam ki?
– Te németnek születtél, illetve szásznak...
– Igen, de ez csak a földi létben értelmezhető, az odaátiban már nem. Itt és most legszívesebben azt mondanám, hogy négyszázötven esztendővel ezelőtt Kolozsváron élő, német kultúrájú magyar voltam.
A pad körül mintha lehűlt volna a levegő, fáztam is egy kicsit. Kosztümös statisztáim továbbra is ott koslattak előttünk, velünk azonban egy cseppet sem törődtek. Egy távoli harang halk bimbamot küldött felénk, jókor, mert sok száz esztendős padtársamat éppen a vallásról, a keresztény hitről, a felekezetekről próbáltam óvatosan körülírva kérdezgetni, de hamar félbeszakított:
– Ne izézz annyit, tudom, mire gondolsz. Katolikusból evangélikus, evangélikusból református, reformátusból pedig unitárius pap lettem, de mindig megmaradtam Istenünk őszinte prédikátorának. Mondhatnád, hogy ez vallási turizmus, én meg azt mondom, önként vállalt, gyötrő szellemi küzdelem. Hallod a harangszót? Felerősödött, a Mindenható jelzi, hogy igazat mondok. A katolikus és a háromféle reformegyház úgy különült el egymástól, hogy közben mindenik eredményes országépítő és sajátosan erdélyi maradt. Az Európában addig példátlan tordai vallástürelmi rendelet a politikai bölcsesség magasiskolája volt, ettől kezdve, felekezeti okból mi, erdélyországiak többé soha nem háborúztunk egymással.
– És a te felmenőid, a szászok?
– A csetepaté nem háború!
A harangzúgás után most már közeli lódobogást hallok, de ló sehol. Nyilvánvaló viszont, hogy ami körülöttem történik, az maga a valóság, megcsípnem sem kell magam, hiszen az álom olyan, mint a némafilm, hangtalan. Most már nem fázom, sőt, izzadok, csorog a homlokomon a verejték, letörölném, de hirtelen ott terem a ló, leugrik róla egy csizmás fiatalember, fejét széles peremű magyaros süveg fedi. Miközben az alul hasított, szárnyas köpenyét igazgatja, kiderül, hogy ő a nagyságos fejedelem, Bocskai István küldönce, és ura parancsára jutalmat hozott, nem Heltai Gáspárnak, hanem nekem. A tiszteletestől megtudom, hogy a halál utáni élet valamilyen rendezvényén összefutott a fejedelemmel, aki elmondta neki, hogy Genfben, a reformáció emlékműve előtt hosszasan és ritka nagy élvezettel beszélgetett velem Erdélyről. A tiszteletes hogy, hogy nem, rájött, én voltam az a beszélgetőtárs, és azonnal jelezte, hogy most az időkapun belül tartózkodom, a fejedelem pedig ide irányította a mellettünk várakozó vitézt, aki Bocskai István végrendeletének az általam legkedveltebb részletét fogja felmondani tizenhetedik századi magyar nyelven. Kitüntetőbb ajándékról álmodni se mernék.
A mi nemzetségünknek semmi nagyobb erőssége nem lehet az egymás között való egyességnél és szeretetnél. Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kezéhez kelne, úgy az erdélyieket is intjük, hogy attól nemhogy elszakadnának, de azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.
Előbb azt hittem, a ló rugdossa a padot, de nem, mert a paripának se híre, se hamva, én pedig úgy rázkódom, mintha ez a támlás lóca útra kelt volna. A tiszteletest se látom, ott van viszont egy tányérsapkás idegen, aki a képembe ordít:
Dispari de aici, dar repede! (Tűnj el innen, de gyorsan!)
A magyarázkodásnak semmi értelme, borzas-borostás fejemet tornásztatva elindulok a közelben lakó barátomhoz egy kiadósat zuhanyozni. Estére vár a Bánffy-palota.

(Részlet a szerzőnek a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által 2022-ben Illyefalván kiadott Kárpátországi téridő – Nagyjaink Szent Istvántól Kányádi Sándorig című kötetben megjelent írásából. A könyv ötletgazdája Galbács Pál, szerkesztője Szekeres Attila.)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1233
szavazógép
2024-05-24: Szabadidő - :

A nap fotója

2024-05-24: Kiscimbora - :

Szőcs Imre: Az elefánt

Megmosakodtak, tiszta ruhába öltöztek, az önkéntesek kettős sorba állították őket. A betonozott udvarra begurult egy szép, színes autóbusz, csillogtak az ablakai, a lámpái ragyogtak. Szinte zajtalanul érkezett, lassított, halk sziszegő hangot hallatva kinyílt az ajtaja. A csoportot felterelték, a gyerekek félénken, de boldogan vették birtokba a járművet, élvezték a szokatlanul kényelmes üléseket, a zavarba ejtő tisztaságot. Öt-tizenkét év közötti fiúk és lányok voltak, a menekülttábor lakói. A nagyváros melletti szigeten éltek, volt, aki évek óta, volt, aki csak pár hónapja érkezett. Ma kirándulni viszik őket, megpillanthatják a várost, melynek kapujában úgy várakoznak már hosszú-hosszú ideje, mint akik a mennyországba várják a bebocsáttatásukat.