Megmosakodtak, tiszta ruhába öltöztek, az önkéntesek kettős sorba állították őket. A betonozott udvarra begurult egy szép, színes autóbusz, csillogtak az ablakai, a lámpái ragyogtak. Szinte zajtalanul érkezett, lassított, halk sziszegő hangot hallatva kinyílt az ajtaja. A csoportot felterelték, a gyerekek félénken, de boldogan vették birtokba a járművet, élvezték a szokatlanul kényelmes üléseket, a zavarba ejtő tisztaságot. Öt-tizenkét év közötti fiúk és lányok voltak, a menekülttábor lakói. A nagyváros melletti szigeten éltek, volt, aki évek óta, volt, aki csak pár hónapja érkezett. Ma kirándulni viszik őket, megpillanthatják a várost, melynek kapujában úgy várakoznak már hosszú-hosszú ideje, mint akik a mennyországba várják a bebocsáttatásukat.
A zsibongó sereg elnémult, amikor az autóbusz kigördült a tábor kapuján. Először hagyhatták el a szögesdróttal körbevett barakkokból álló „központot”. Sokuknak már emléke sem volt arról, milyen volt „szabadon”, nem rácsok és szögesdrót kerítések között élni. A családtagok mindennap elmondták egymásnak, hogy nem sokáig lesznek már itt, csak egy keveset kell még kibírni, és minden jóra fordul, új életet kezdhetnek. A gyerekek megbabonázva nézték a bokrokat, fákat, járdákat, szemeteskukákat. És mindent hihetetlenül szépnek találtak.
Az autóbusz megállt egy jelzőlámpánál. A gyerekek most alaposabban szemügyre vehették mindazt, amit a jármű ablakaiból látni lehetett. Egy kiáltás törte meg a feszült csendet:
– Ott! Mekkora!!!
– Mekkora! Úristen, nagyon nagy! – kiáltotta ismét Min, és látszott rajta, hogy egészen magánkívül van.
Senki sem látott semmit, hiába figyeltek. A Min mellett ülő önkéntes felállt a székről, hogy jobban lássa Min feje fölött az utcát, hátha megpillanthatja, mi az, ami ekkora hatással van a hatéves kislányra. De nem látott semmit, csak néhány járókelőt, egy zsebkendőnyi zöldövezetet néhány paddal, és egy fiatal lányt, aki egy kutyát sétáltatott.
– Egy patkány! Nagyon nagy! – kiáltozott tovább Min.
Az önkéntes most még jobban mereszteni kezdte a szemét, hol látja ez a gyerek azt a hatalmas patkányt. De nem látott mást: néhány járókelő, pár négyzetméter gyep, padok, a lányt a kutyával.
Min most hevesen mutogatni kezdett: – Ott! Ott!
Az önkéntes hirtelen, heves mozdulattal átölelte Mint. Látszott rajta, hogy valami nagyon felkavarta. Aztán tisztázták: igen, a kislány a kutyára gondolt. Mert még nem látott semmilyen más állatot eddigi életében, csak patkányt, azokból a táborban nem volt hiány, no meg néhány galambot, amit egyfajta szárnyas patkánynak gondolt. A kutyát meglátva Min óriáspatkánynak hitte azt. Az önkéntes mesélni kezdett neki az állatokról. A háziállatokról, a vadon élőkről, a növényevőkről és ragadozókról, a szárazföldi és vízi állatokról. Min ámulva hallgatta, mohón itta a szavakat, miközben homlokát az ablaküvegnek nyomva továbbra is az elsuhanó utcákat bámulta.
Az autóbusz fékezett, finom szisszenéssel kinyíltak az ajtók. A gyerekek párosával felsorakoztak az állatkert bejárata előtt. A kirándulás fénypontjához érkeztek. Az önkéntesek megvásárolták a jegyeket, a türelmetlen sereg elindult a bejárat felé.
Min szinte önkívületi állapotban járkált a ketrecek, kifutók előtt, az önkéntes mellette maradt, s mivel Min nem tudott olvasni, felolvasta neki az összes állat nevét: csíkos hiéna, simaszőrű vidra, indiai róka, elefántcickány, tarajos sül, cibetmacska, zsiráfnyakú gazella, lapátfülű róka... Roppantul tetszettek Minnek ezek a furcsa elnevezések, nem tudott betelni a hangzásukkal, sokáig ismételgette magában, próbálta memorizálni az összes hallott állatnevet. Mikor a zsiráfhoz értek, már nem hitte, amit lát, döbbenten állt a magas kerítés előtt, és próbált meggyőződni róla, hogy nem álmodik. Az állat impozáns méretei teljesen letaglózták, ugyanolyan sokk volt számára, mint az „óriáspatkány”. És hátra volt még az elefánt. Min majd’ kiugrott a bőréből, amint megpillantotta, az önkéntes is igyekezett szorosan mellette maradni, látva, mennyire felizgatja őt a soha nem látott állatok látványa.
Az elefántok egy tágas kifutó közepén álldogáltak, szaporán legyezték magukat vitorlafüleikkel, és ez a látvány az összes gyereket lenyűgözte.
Az egyik elefánt a csoport felé fordította a fejét, és úgy állt egy darabig, mintha őket nézné. A gyerekek lélegzetvisszafojtva várták, mi fog történni. Az óriási állat nagy, lomha léptekkel elindult feléjük, majd néhány lépésre tőlük megállt, éppen Min és az őt hűségesen kísérő önkéntes előtt. Az utóbbi anélkül, hogy ezt észrevette volna, ámulatában elengedte a kislány kezét. Az elefánt Min felé nyújtotta hatalmas ormányát, finoman körülfonta vele, és a magasba emelte. A gyerekek felsikoltottak, az önkéntes csak most ocsúdott, kétségbeesetten próbálta elkapni Mint, de az elefánt már túl magasra elemelte, nem tehetett semmit. A kislány boldogan integetett az őt rémülten bámuló társainak, majd rásimult az elefánt hátára, és behunyta a szemét.
Végtelen, hánykódó tengert látott maga előtt: egy hatalmas élőlény volt, jóságos behemót. Lélegzett, érzett, áramlott benne az élet. Ő pedig érezte, hogy az egész testét átjárja a hatalmas lényből áradó melegség, erő és nyugalom, ami egyetlen érzésbe olvadt össze. Ha ismerte volna ezt a szót, boldogságnak nevezte volna. Ám a tenger hirtelen hánykolódni, hullámozni kezdett. Egy nagyobb áramlat a magasba hajította, ő pedig zuhanni kezdett. A világ elsötétült körülötte.
Arra eszmélt, hogy fehér köpenyes felnőttek sürgölődnek körülötte. Vízzel kínálták, érdeklődtek, hogy fáj-e valamije. Egy szemüveges férfi, aki a többiek fölé magasodott egy fejjel, azt mondta, semmi komoly, egy kis zúzódás, törés nincs, pár napig bent tartjuk megfigyelésre.
