A két író a Porond emelvényét túl magasnak és hivatalosnak tartotta, ezért leköltöztek onnan, hogy közelebb kerülhessenek a nagyszámú érdeklődőhöz. Tompa Andrea megjegyezte, első alkalommal beszélget Nádas Péterrel a nyilvánosság előtt, s bevezetőként olyan esszékről, idézetekről szólt, amelyekben Nádas Romániáról, Erdélyről ír, ide sorolva a legutóbbi, mintegy ötven évvel ezelőtti háromszéki, erdélyi látogatása kapcsán a SepsiBook hivatalos megnyitóján a szerző által felolvasott írását is. A Világló részletek című művéből idézve elhangzott, a nagyjából kétéves Nádas Pétert édesanyja kötötte össze az erdélyiséggel: „anyám úgy mesélte – írja Nádas –, hogy a státuszunkat bármikor fel tudtam hangosan mondani, ő verte belém, miszerint erdélyi menekültek lennénk Pesten”.
 

Nem menekültek, túlélők

E témakörnél maradva Tompa Andrea megemlítette, Nádas sokszor írt a Polcz Alaine-hez fűződő barátságáról, akit kolozsvári nagyasszonynak nevezett (ennek kapcsán Nádas Péter a beszélgetés során később megjegyezte: erdélyi származása okán Polcz Alaine-t egy mentalitásbéli különbség is jellemezte, emellett haláláig megőrizte kolozsvári, széki nyelvjárását). Van-e Erdély-képe, Románia-képe, azt mi és hogyan alakította? – kérdezte mindezek után Tompa Andrea. „Nagyon felületes, nagyon szerény, nagyon régi” – válaszolta Nádas Péter, s azt is elmondta, apja, aki illegális kommunista volt, katonaként „visszafoglalta Erdélyt”, és később sokat mesélt neki az erdélyi bevonulásról. Szociális szemléletéből adódóan főleg az iszonyatos szegénység maradt meg benne, amivel az erdélyi magyar és román falvakban találkozott, ez egy megrendülés volt számára.

A nyilas uralmat hamis papírokkal élték túl, családja nem volt vallásos, hanem ateista, már dédszülei is szabadgondolkodók voltak, s mint fogalmazott, „a nürnbergi törvények szerint zsidónak számítottunk”. Ezért kellett hamis papírokkal túlélniük Budapesten, sőt, a hamis papírokat – születési és házassági okmányokat – gyártották is. „Így lettem aztán én erdélyi menekült, akit Kovács Péternek hívtak és katolikus volt” – magyarázta Nádas Péter, hozzátéve, a kitöltetlen anyakönyvi papírt, amelyre ezt ráírták, szülei a Pozsonyi úti református lelkésztől kapták.

A diktátor kivégzéséről

Arra a kérdésre, miért érezte szükségesnek, hogy a Ceauşescu házaspár kivégzéséről írjon, mi sarkallta erre, Nádas Péter tömören válaszolt: „a megfékezhetetlen gyűlölet”. „Nagyon hosszú életemben nagyon ritkán történt meg velem, hogy ismert vagy ismeretlen személyt gyűlöljek” – mondta a Ceauşescu házaspár, illetve rendszerük kapcsán. Azt is felelevenítette, amikor a diktátor házaspár egy budapesti látogatásán a Kálvin téren észrevette hivatalos konvojukat, akkor „sajnáltam, hogy nincs egy fegyverem és nem tudom használni”. „Azt írtam meg – magyarázta –, hogy az ember miként próbálja megfékezni magában a gyűlöletet, és a puszta gyűlölet, tehát ahogy őket kivégezték, az az embertelenségnek a csúcsteljesítménye volt, amit mint liberális ember nem tudok elfogadni. De ugyanakkor érzelmileg örültem neki, magamban kellett megoldanom ezt a kettősséget, hogy valaminek örülök, amit nem tudok elfogadni és megvetem.”

Amiről lehetetlen beszélni

Egyik legfrissebb, 2023-ban megjelent kötetének a címe Szépírás mint hivatás, abban ír először saját hivatásáról. Miért lehetetlen mégis beszélni a hivatásról, miért gondolja, hogy arról legfeljebb csupán írni lehet? „Azért – érvelt Nádas Péter –, mert egy differenciált műveletbe kellene beavatni embereket, akiket ez egyrészt nem foglalkoztat, nem érdekel; másrészt a sebészek sem beszélnek arról, hogy mit, hogyan csinálnak; a cukrászok is csak akkor, ha receptet adnak, ez a hivatások zárt rendszere.” Megjegyezte, érdekes módon az írói hivatásról még kollégákkal is nagyon ritkán lehet beszélni, mert az hihetetlenül intim dolog. Szakmáról mindössze Esterházy Péterrel és főleg Mészöly Miklóssal tudott beszélgetni, illetve Polcz Alaine-nel. Utóbbi kettőről – „halott barátaimról” – most könyvet ír.
 

Előbb a kép

„Előbb mindig a kép van, előbb a kép és utána a szó” – idézett a szépírásról szóló könyvéből Tompa Andrea. Erre reagálva, a regényírásról, illetve a fikciós szöveg születéséről Nádas Péter megjegyezte: „A jelen lévő szerző képben lát, képben gondolkodik és a fantáziája képekkel működik. Rendel hozzá természetesen szavakat, filozófiákat és filozófiai fogalmakat is, fogalomrendszereket, mindenfélét, de a kiindulópont, sőt, a végpont egy kép.” Nagy, testes könyveit mindig nagyon hosszú ideig írta, az Emlékiratok könyvét tizenegy évig, a Párhuzamos történeteket tizennyolcig, ezek nagyon hosszú idők, „hosszú börtönbüntetések, le kell ülni”.

Rémtörténetek című regényének román nyelvű fordítását a napokban mutatják be Bukarestben, annak ősképe a Duna folyó – ő maga is a Dunával nőtt fel –, az minden könyvében nagy szerepet játszik, mert a folyó maga a folyamat, a sors, a mozgás. „Egy regénynek is erre van szüksége: abban a pillanatban, ha leáll a mozgása, akkor az olvasó is kénytelen leállni, és zátonyra futunk.”

Összevezetett sorsok

Tizenegy éves korában már tudta, mivel akar foglalkozni, és ez „így is maradt”; a későbbi fényképezés csak egy „mellékszál” volt az életében. Családjának több írótagja volt, „az írásosságnak meg az olvasottságnak megvolt a maga nagyon erős tradíciója, hozzátartozott az élethez, ahogy ettünk, úgy olvastunk is”. Az olvasásnak ezt a kultúráját szerinte ma már nem lehet visszahozni, miközben kütyükön olvasnak és írnak is az emberek.

Az írásról szólva Nádas Péter kiemelte: „Nagyon súlyos gond, hogy a beszéd mindig elhallgatás is, mindig csak a jéghegy csúcsát látjuk. Ha egy életről, egy sorsról akarok elmondani valamit, akkor az előtt a feladat vagy az előtt a kérdés előtt állok, hogy mi a totalitás, mi a teljesség. És egy sorsot, egy idegen sorsot, a saját sorsomat, egy fantáziasorsot nem érdemes megismételni, mert akkor ugyanazokban a szekvenciákban marad, mint amiben volt. Nem tudom megismételni, mert akkor nem 1200 oldal kell nekem, hanem az életem végéig írok egy sorsot. De az irodalom számára az egy nem létezik, azzal kezdődik, hogy ketten vagyunk, legalább én és az olvasó, valami interakció van valakik között, aztán ott vannak óhatatlanul a szereplők, még az énregényekben is.” „Ki kell küzdenem magamnak egy egyéni metódust – magyarázta –, egy egyéni megoldást arra, hogy sokféle sorsot, sokféle egyént, sokféle lelket, sokféle vallást, sokféle ilyenséget és olyanságot, tehát érzelmi, indulati adottságokat miként vezetek össze.”
 

Belső emigráció

Huszonhat éves kora óta vidéken él, 1968-ban – amikor a szovjet hadsereg megszállta az akkori Csehszlovákiát, látta, amint a repülők vonulnak a feje fölött, és a magyar csapatok is a határra igyekeztek – elhagyta Budapestet, ez volt az a történelmi pillanat, amelyről úgy érezte, már nem lehet elviselni, ilyen körülmények között nem tud többé újságot írni Budapesten. Számára ez egy „cezúra”, választóvonal volt, előbb Kisorosziba költözött, aztán még messzebbre, Göcsejbe, a Zalai-dombság egy elzárt vidékére, Gombosszeg nevű faluba, akkor, amikor az emberek többsége éppen hagyta el a falvakat.

Esterházy Péter az utolsó magyar parasztírónak nevezte, Nádas Péter szerint igaza is volt, s noha úgy érzi, budapesti maradt, két tájnyelvet, „sajátos nyelvi rendszert” is meg kellett tanulnia. „Mert tényleg az utolsó magyar parasztíró vagyok – hangsúlyozta –, magam termelem meg azt, amit megeszünk. Nagyon kedves, éles, gúnyos bók, ez nagyon jellemzi Esterházyt, de engem nem.” Vidékre költözését egyébként nehezményezte Esterházy Péter és Nemes Nagy Ágnes is.

A nyugati határhoz közel él, de azt menekültként nem akarta átlépni, külföldi menekülti státuszt soha nem akart – magyarázta Nádas Péter –, ezért inkább belső emigrációba vonult, ami azóta is tart.