Mindenesetre, teljes bizalommal helyezi a biztonságát, testi épségét az autóban ülők kezébe. Jelen esetben az enyémbe. Még szerencse, hogy én nem mobilozok az autóban, nem küldözgetek üzeneteket vezetés közben.

Megtehetném, miért is ne? Mert van, aki megteszi, majdnem elütöttek már engem is gyalogátjáró közepén, mert a sofőr épp egy beszélgetés közepén, hogy, hogy nem, későre vett észre. Legalább mosolyogva integetett, hogy bocsi. Nem először futok neki a témának, de sajnos kimeríthetetlen. Akárhányszor autóba ülök, a legjobban attól tartok – most már egyre gyakrabban –, hogy valakit elrepítek. Pedig istenbizony, nem vagyok egy száguldozó fajta, mondjuk, nem is nagyon szabad. Száguldozni, főként a városban, ugye... persze ez sem mindenkire érvényes. És valahogy ilyen esetekben, amikor ámokfutók tepernek vagy a gyalogátjárón majdnem kiterítenek, még a környéken sincs egy rendőr. Tudom, tudom, nem lehetnek folyton ott mindenhol...

Na de maradjak a mobilnál! Gyakran mondjuk, hogy a fene egye meg, telefonfüggők vagyunk, nincs egy nyugodt perc. Vagy hívnak, vagy mi hívunk valakit. Mennek az üzenetek ezerrel úton-útfélen, sorban álláskor, színházban, moziban. És persze az egyebek, amiket tudnak ezek a mindent is tudó telefonok. De mit teszünk, hogy a függőségünket kicsit mérsékeljük? Lehet, hogy semmit. Nagyon úgy néz ki, hogy mint annyi más dologgal kapcsolatban, csak a szánk jár. Háborgunk valamiért, tudjuk, hogy nem jó, ahogyan csináljuk, aztán minden megy tovább, további háborgások közepette. Szajkózzuk, hogy állandó rohanásban vagyunk, nem lehet már bírni ezt a felpörgött életet, micsoda egy mókuskerék az egész! De lassítani, kicsit kiszállni már nem vagyunk képesek. Mert nem lehet, mondogatjuk, nem lehet leállni. Ilyen a világ. Vajon?

Na de a mobil... Nem egyszer történt meg hogy otthon felejtettem a telefonomat, és egész nap nélküle kószáltam. Kiderült, hogy nem maradtam le semmi életbevágóan fontos dologról, nem borult szét a világom, csak a napom volt kicsit csendesebb. És én sem hívogattam senkit, ezáltal pár csendes percet szerezve azoknak, akiket megcsengettem volna. Nekem is fontos ez a kütyü, nem tagadom, de próbálkozom, esküszöm, hogy ne legyek abszolút függőként a rabja. Nem fogom szándékosan otthon felejteni vagy elásni a párnák alá. A cigarettáról való leszokásomra sem ez a megoldás. Azt mondják, hogy minden agyban dől el. Na, lássuk, mire vagyok képes! Hátha kiderül, hogy nem én vagyok a telefonomért, hanem fordítva. És ha ezt a függőségemet sikerül kordában tartani, hátha a füstölésről is le fogok szokni (újra). Addig is kérek minden kedves tilosban átsétáló mobilozót, hogy pillantson fel, amikor autóval arra járok. Nem száguldozom, de azért mégis…

Apropó, amíg ezt írtam, kétszer szólt a telefonom, valami üzenetek is érkeztek. Nem kapkodtam a kütyüm után. Most rágyújtok, mert egyszerre az összes függőséggel nem könnyű elbánni, és nyugodtan megnézem, hogy mi olyan fontos.

 

Fotó: Pixabay