Sepsiszentgyörgy választott székely-magyar „hazám”: feleségemmel több évtizede döntöttünk úgy, hogy az iparos nagyközségből, Szentkeresztbányáról a szépen fejlődő kisvárosba költözünk. Új lakhelyünkön lakatosként, marósként, hegesztőként dolgoztam, és az akkori törvények szerint nehézipari nyugdíjasként vonulhattam könnyebb munkakörbe, pihenni.
Aki újságírással (korábbi szóhasználat szerint sajtólevelezéssel) kezdett foglalkozni, az magában eldönthette: tovább kell lépni. Jómagam nem szépirodalmat, novellát, esszét kezdtem írni, hanem dicséretet vagy kritikát, főként az amatőr sportolásról, és nyilván a fociról. Kapcsolatba kerültem a magyar nyelvű újságokkal, a sepsiszentgyörgyi lap mellett a Falvak dolgozó népével, a Munkásélettel, még a Nagyváradon megjelent Kelet-Nyugat hetilappal is, valamint olyan jeles írókkal, akik közül hirtelen Méliusz József, Balogh Edgár, Beke György, Sütő András neve jut eszembe, de a sor hosszabb. Többükkel leveleztem is.
Megtanultam, hogy szépen írni nehezebb, mint olvasni – de azt is, hogy írni kötelessége minden erdélyi magyarnak, aki nem tűri a becstelenséget, gazemberséget, bárhol találkozzon vele.
(A szerző lapunk régi külső, levelező munkatársa.)
