Ember tervez, a Fennvaló végez. Múlt héten terveztük, hogy e héten meglátogatunk, s ím, a tegnap temetésedre mentünk. Nem volt alkalom utoljára még egy jót beszélgetni, feltöltődni társaságodban, élvezni sziporkázásodat, finom humorodat.
Nyolcvannyolcadik életévében elhunyt dr. Szőcs Géza Mihály (1937. február 8. – 2024. június 2.) tanár, a fizikai tudományok doktora, közíró, közönségszervező és -építő, Kézdivásárhely Pro Urbe díjasa. Végső búcsút tegnap vettünk tőle.
Emlékszem, kilenc-tizedikes lehettem, amikor beharangozták: iskolán kívüli tevékenységként Sepsiszentgyörgyön részt lehet venni egy kiselőadáson, amelyet egy neves, Egerben tanító fizikus tart. Kapott a társaság az alkalmon, részt vettünk dr. Szőcs Géza szellemes, érdekfeszítő előadásán, de az is kevés volt ahhoz, hogy a fizikát megszeressem: bukás és átmenés között egyensúlyoztam folyamatosan a középiskolai éveim alatt. Neje, Piroska néni volt a tanárom, de hiába voltak mindketten legendás pedagógusok, mégsem fordultam a kémia irányába sem, helyette a humán területre tévedtem.
Sajtósként az immár rádiózásba vágó Géza bácsival ismét összehozott az élet: éveken át közösen, más újságírókkal együtt jártunk sajtótájékoztatókra, unalmas kerekasztal-beszélgetésekre és rengeteg, esetenként mókázásba, vidámságba torkolló közösségi eseményre. Alkalmam volt a stúdiójába is beülni tereferére Iochom István és néhai Áros Károly társaságában. Az volt a Vasárnapi jegyzet a Siculus Rádióban, amelynek a neve sokáig elválaszthatatlan volt dr. Szőcs Gézától. Mélyre törő gondolatokat fogalmazott meg, értékes beszélgetéseket hozott tető alá minden vasárnap, hétköznaponként pedig a védjegyévé vált aktatáskájával fáradhatatlanul járta a várost, interjúalanyokkal, mecénásokkal beszélgetett.
És közben jutott ideje a közösségi élet szervezésére is, színdarabokat rendezett, amelyek nem csak Kézdivásárhelyen, más településeken is sikert arattak.
Aztán visszavonult, de nem a szó szoros értelmében. Nekiállt egy értékes sorozat írásának, ezek voltak a Hang-könyvek, lett légyen szó a családról, a tanítványok, az író emberek és legutóbb – hattyúdalként – az Éveink hangjáról. Ennek bemutatóját a szerző jelenlétében múlt héten tartották, akkor még senki nem gondolta a jelenlévők közül, hogy néhány nap múlva temetésre kell készülődnie.
E könyvek írása közben meg-meglátogattuk, ebben a rohanó világban kevesebbszer, mint ahogy szerettük volna. A minorita rendházról szóló, Iochom Istvánnal közösen szerkesztett könyvünk írásakor mérhetetlen segítséget nyújtott Géza bácsi, akárcsak a baráti beszélgetésen jelen lévő Mocsáry Béla.
Időközben Pro Urbe díjas lett, kétségtelen, hogy messzemenően rászolgált a város elismerésére, nem hiába búcsúzott tőle így Bokor Tibor polgármester: „2018-ban adtam át a Pro Urbe díjat neki, és emlékszem, nagyon örültem annak, hogy vele rázhatok kezet, hiszen minden szempontból felnéztem rá. Nehéz a búcsú most tőle, hiszen halála révén városunk újabb veszteséget könyvelhet el, egy olyan emberét, aki minden erejével példát mutatott, aki sokat tett azért, hogy valamit hátrahagyjon az utókornak.”
Valóban nehéz a búcsú. De kollégáim és mások nevében is bizakodom: fentről lenézve elmosolyodsz és üzensz valami frappánsat a távozásodat gyászoló kézdivásárhelyiek számára, a tőled megszokott finom, de velőbe vágó humorral megspékelve. Ég veled, Géza bácsi!
A szerző felvétele
