– Őriznünk kell. Nehogy megszökjön – adta ki a parancsot Tamás, kezében a vezérsége jelképéül szolgáló, sima és egyenes botot (bocsánat, kardot) szorongatva.
– Inkább hagyjuk, hadd menjen haza, vagy amerre akar – suttogta mintha csak magának a gödör mellé guggolva Máté.
Senki nem akarta meghallani vagy tényleg nem is hallották, amit mondott, mert annyira halkan beszélt. Maga sem tudta, valóban kiejtette-e a száján a szavakat, vagy csak gondolta?
A másodikosok még egy darabig a gödör körül tébláboltak, aztán lassan ki-ki visszaszállingózott az osztályba, hiszen mindjárt vége a szünetnek. Tamás még hátramaradt, hogy a fogoly börtönének megfelelő ajtót, lappancsot, zárat keressen.
Beszökött a gondnok raktárába, s a szerszámok, felmosó vödrök, felbálázott vécépapírcsomagok és kéztörlők labirintusában végre megtalálta, amit keresett: egy kopott, fém mosdótálat. Valaha zománc is lehetett rajta, de az nagyon régen volt, talán még nagypapa gyerekkorában. Ki tudja, talán még ő is használta ezt a tálat, hiszen mesélte, hogy ő is itt járt iskolába – jutott eszébe Tamásnak nagyapja elbeszélése.
Akkoriban, nagyon-nagyon régen nem volt mosdó sem, csak egy kút az udvaron, abból húzták fel vödörrel a vizet. Mosdótálakba öntötték, és sorban kezet mostak benne. Amikor a víz már nagyon szürke kezdett lenni, kiöntötték a sáncba, és frisset töltöttek. Az járt jól, aki elsőként moshatta bele a kezét. Az egyetlen vászontörlőt hetente cserélte a tanító néni. Ugyanis papírtörlő sem volt akkoriban.
– Örültünk, ha volt elég füzet mindenkinek, rajzlapokról nem is álmodtunk, mesélte nagypapa a tornácon üldögélve, a pipadohány füstjének bodrai pedig legelésző báránykákból sárkánypofává torzultak, ahogy rájuk fújt. A papír drága volt, gyűjtöttük az újságokat, leadtuk, kaptunk pénzt érte, amit fagyi­ra, mozijegyre költöttünk – merengett nagypapa, s az oszladozó sárkányt tartotta közben szemmel, amíg teljesen el nem enyészett a szeptemberi párás levegőben. – Szénnel rajzoltunk az udvar köveire vagy a kerítésekre, ha épp nem látták a felnőttek – kuncogott, s egyet hunyorított unokájára.
– Aszfaltra nem krétáztatok? – hökkent meg Tamás, aki amúgy nagyon szeretett rajzolni, de tudta, hogy egyes osztálytársai szinte soha nem fognak a kezükbe ilyesmit, csak telefont vagy tabletet, mert talán azt hiszik, hogy a krétarajz is olyan régimódi dolog, amit csak nagyapák műveltek kiskorukban, és amivel csak a bölcsisek, ovisok bíbelődnek.
– Nem volt aszfaltréteg még akkor az útjainkon, kréta pedig kevés volt, és a tanító néni elzárta a fiókjába – magyarázta nagypapa. Tamás nézte, ahogy megsárgult, kérges ujjaival dohányt töm a pipájába, majd megtömködi, megszurkálja és meggyújtja. Ez a szertartás mindig a mesélés pillanataival járt együtt, a kisfiú ezért nagyon szerette. Felkuporodott a lócára, térdeit átkarolta a karjaival, és félrebillentett fejjel hallgatta a történeteket nagypapa gyerekkoráról.
Bárcsak megint vakáció lenne, hogy mehessen nagypapáékhoz egész napra...
– Tamás, merre vagy?! Kezdődik a matekóra!
A kisfiú kiszaladt a kopott tállal a raktárból, gyorsan a gödörre borította, majd rohant az osztály felé, mert a napos, Amina már csípőre tett kézzel, a tanító nénit utánozva kiabált utána az ajtóból.
– Jövök, jövök! Itt is vagyok...
Bezöttyent a padba, és próbált a táblán lévő feladatra összpontosítani. Szerencse, Amina ismét elsőként jelentkezett, úgyhogy csak hallgatni kellett a hangját, ahogy magabiztosan elmondja a megoldást. Máté közben hátrafordult Tamáshoz.
– Elengedted?
– Nem, dehogy – vágta rá Tamás, majd barátja aggódó képét látva megnyugtatta. – Jól van a csigád, csak lefödtem a gödröt egy tállal, hogy ne szabaduljon el.
Alig várták a szünetet, rohantak ki, hogy ellenőrizzék, megvan-e még a csiga. Tamás ért oda először, felbillentette a tálat, és... a csiga nem volt a gödör alján. A lapulevél zöld tányérként terpeszkedett odalent, üresen, nyálkásan.
– Eltűnt! Meg kell keresnünk – hadarta izgatottan Máté, aki ugyan el akarta engedni a csigát, de azt nem szerette volna, ha a következő pillanatban az iskolaudvaron valaki agyontapossa. Ezért azt gondolta ki matekóra közben, hogy egy biztonságos helyre viszi, például hátul a kert tövébe, ahol magasra nőtt a csalán meg a tyúkhúr, s a gyerekláb-taposás a porcsint, lóherét, pásztortáskát is megkímélte.
Tamás a gödör egyméteres körzetében tüzetesen átvizsgálta a leveleket, köveket.
De sehol senki.
Elgondolkodva nézett körbe, majd végre meglátta az aranysárga pöttyöt.
A kopott, földszínű tálon olyan volt a csiga háza, mint csillag az űrben.
– Megvan, Máté, nyugi! Nézd, a tálon van – mutatta barátjának mosolyogva.
Máté letörölte a könnyeit, majd óvatosan a tál fölé guggolt. Le akarta választani a csigát az edényről, de az meglepően erősen tapadt oda, ezért a kisfiú inkább abbahagyta a mozdulatot, nehogy sérülést okozzon.
– Vihetjük tálastól – javasolta Tamás, majd ketten megfogták a csigaűrhajót, három, kettő, egy, kilövés, és az repült, repült végtelen csigahatárokon át, míg meg nem érkezett a csigauniverzum egy távoli galaxisába, a Betonkert Melletti Csalánosba.
Az űrhajó óvatosan szállt le a felfedezővel a fedélzetén. Három, kettő, egy, hajtóműveket leállítani!
A csiga nagyon lassan bújt elő a házából, mintha arra készülne, hogy bármikor ismét égszakadás-földindulás következhet. Négy csápját minden irányba forgatva végül meggyőződött arról, hogy az azonnali veszély legalábbis elmúlt. Hát akkor ideje egy kis friss levelet keresni tízóraira ezen az idegen bolygón, gondolta. Nekiindult hát. Ment, ment, mendegélt, amerre a Nagy Zöldet érezte. Ahogy a tál (bocsánat, űrhajó) peremére ért, kicsit vonatozni kezdett, vagyis a perem vonalát követve haladt, de aztán – ahogy egy alkalmas letérő kínálkozott – átcsúszott egy kövér pitypanglevélre.
A kisfiúk megvárták, hogy teljesen átérjen, majd lassan elemelték a tálat.
– Vigyük vissza a raktárba, mielőtt Miki bácsi észreveszi, hogy hiányzik.
– Ugyan, ez egy szemét, senkinek nem kell.
– Nekünk kellett most. Talán másnak is egyszer szüksége lesz rá. Azt meséltem, hogy nagypapáék ebben mostak kezet, amikor akkorák voltak, mint mi?
– Ne már – kacagta Máté, majd vállon bökte Tamást: – Te vagy a fogó!
Tamás, mielőtt nekiiramodott volna, hogy elkapja, egy utolsó pillantást vetett a sárga űrhajóspáncélra, amint lassan eltűnik a csigadzsungelben.
Könnyű és boldog lett a szíve. A felhők odafenn az égen báránykákká szakadoztak, és a szétoszlott sárkányfej mögött előtűnt egy repülőgép dupla csíkja. Nézte a kitárult tágasságot a feje fölött, és arra gondolt: már csak pár nap a vakációig.