Abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy Kónya Ádi bácsival tizenöt évig egy iskolában taníthattam. Kezdő kollégáimmal együtt sokat tanultunk tőle, többek közt egy szentgyörgyi (erdélyi?) hagyományt a nemzet napszámosa kiváltságáról, miszerint sírba helyezése előtt az iskola részéről méltatni kell pályafutását. Ezt az igazgató(k) kötelessége megszervezni, hogy ne egy ad-hoc valaki mondjon néhány szót.
Amíg Ádi bácsi pedagógusként tevékenykedett, de később is, néhányszor óriási patáliát csapott, ha egy iskola mulasztott. Azóta persze sok minden megváltozott, alkalmazzák is meg nem is ezt a hagyományt. Mégis, úgy érzem, hogy pontosan a Kónya Ádámné temetésén nagyon hiányzott az Éva néni példaértékű fizikatanári és nevelői egyéniségének méltatása.
Nem csapok patáliát, nem vagyok pozícióban. Csupán csendesen – az önös szándék vádját is felvállalva – megjegyzem tanügyi elöljáróink felé, hogy az igazgatók munkaköri leírásába talán újra be kellene iktatni ezt az erkölcsi kötelességet egy nem kötelező rubrikába.
Fazakas Ágnes
