Báró Ebergényi László császári huszár ezredes külföldi portyázásaival, bravúros rajtaütéseivel birodalmi színekben is öregbítette a magyar huszár jó hírét Európa-szerte. Sajnos nem tartozott azon magyar főtisztek közé, akik a Rákóczi-szabadságharc időszakában a jó oldalon, vagyis a fejedelem zászlai alatt harcoltak a császári hadak ellen. Miközben a kurucok hősiesen, olykor az esélytelenek makacsságával küzdöttek a katonailag szervezettebb, képzettebb ellenséggel, Ebergényi rendületlenül szolgálta a császárt, saját honfitársaival szemben is. És ezzel nem volt egyedül.

Takáts Sándor író, levéltáros, történész Régi magyar kapitányok és generálisok című kötetében (Budapest, 1922) írta Ebergényiről: „Ebergényi üstökös volt a magyar dicsőség egén. Míg élt, fénylett és ragyogott. Aztán halálával elsötétedett minden dolga. Véle együtt híre, dicsősége is temetve volt. Ki tudja ma, hogy ki volt Ebergényi? Ki foglalkozik ma tüneményes pályájával? Ki emlékezik róla? Senki, de senki.”

Takáts Sándornak igaza volt, amikor Ebergényit üstököshöz hasonlította. Csak hát az a kérdés, hogy valóban a magyar dicsőség egén fénylett és ragyogott? Ebben nem egészen érthetünk egyet a nagyszerű történésszel. Inkább azt mondanánk, hogy a magyar Ebergényi az európai hadviselés egén tündöklött, főként a 18. század eleji spanyol örökösödési háború (1701−1714), majd a törökök elleni háború idején, de hogy tündöklött, ahhoz nem férhet kétség.

Fenyegetett, támadott, sarcolt

Már 1690-ben „itthon és külföldön magasztalva emlegetik nevét és vitézi tetteit. „Vakmerő támadásai s hamis praktikái a franciáknak sok fejtörést okoztak.” 1700-ban előléptették huszár ezredessé, bárói rangot kapott, és a korábbi gróf Pálffy János huszárezred tulajdonosa lett. Bánlaky (Breit) József A magyar nemzet hadtörténelme (Budapest, 1929−1942) című munkájában írta Ebergényiről:

„1702-ben olasz földre érve, Verona mellett, télvíz idején, átúszott a zajló Etsch folyón. (...) Ebergényi a velencei köztársasághoz fordult, hogy engedje meg neki és ezredének a Verona városán való átvonulást, Velence tagadó választ adott. Erre Ebergényi a kiáradt és hideg Etsch folyóba ugratott és ezredével együtt baj nélkül átúsztatott a folyón. A jámbor veronaiak ilyesmit még sohsem láttak és örömrivalgással üdvözölték a csuromvizes huszárokat. Ezután a bravúros kalandoknak egész sora következett. Ezek közül megemlítjük Castiglione delle Stiviere fölprédálását, amikor Ebergényi fényes nappal belovagolt a városba, kardra hányatta a francia katonaságot és a gazdag zsákmánnyal továbbvágtatott huszárjaival. Útközben francia gyalogosoktól és lovasoktól kísért nagy borszállítmánnyal találkozott. A szomjas huszárok örömrivalgással rontottak a drága portékát kísérő csapatra és hamarosan végeztek vele. Ebergényi ezután csapra verette a hordókat s ezredét torkig itatta. Ezután hihetetlen gyorsasággal 60 mérföldnyi területet bekalandoztatott, egész csomó várost megsarcolt, csapatokat ugratott szét és temérdek zsákmánnyal tért vissza anélkül, hogy egyetlen embert is veszített volna.”

1702 szeptemberében Savoyai Jenő herceg megbízta Davia márki császári tábornokot, hogy a franciák által megszállt Milánó környékén zsákmányoljon utánpótlást a császári sereg számára. A herceg a veszélyes vállalkozáshoz Ebergényi László és Deák Pál huszár ezredeseket rendelte Davia mellé. A hadvezetés pontosan tudta, hogy a feladat legjobb végrehajtását főként a kiváló magyar huszárságtól remélheti, ezért a különítményt néhány válogatott huszárszázadból és egy vértes szakaszból állította össze. Ez a társaság azután tökéletesen megfelelt Savoyai elvárásainak.

Gömöry Gusztáv történész Jegyzetek Sutoris János naplójából a XVII. század végéről című tanulmányában (Hadtörténelmi közlemények, IX. kötet, 1896) ismertette a napló Ebergényiék akciójára vonatkozó részletét. Sutorisról amúgy nem sokat lehet tudni.

A császári hadakat követve írta naplóját, három különböző nyelven. Feltehetően hírszerzői feladatokat látott el.

Ezt írta:

„1702. szeptember 26-án történt a legvakmerőbb huszárcsíny az egész hadjárat folyamán. Davia márki, Ebergényi és Deák Pál ezredesek 500 emberrel a császári táborból a teljesen nyugodt, helyőrséggel megszállt Milano városa ellen vonult. Útközben egy spanyol segédtisztet fogtak el, kinek vörös kabátját ráhúzzák egy huszárra s ezt a leggyorsabb rohamban Milanónak úgynevezett Porta Romanája felé indítják el, míg a csapat maga is vágtában követi őt.

A kapuőrség, miután a vélt spanyolnak tisztelgett, meglepően megtámadtatott, a császári lovasság a híd előtt állt fel, néhány dragonyos a kaput szállta meg, míg hatvan huszár kivont karddal pénzt dobálva a nép közé, folytonos: »Éljen a császár!« kiáltás között a városba nyargalt. Itt egy korcsma elé lovagoltak, s míg a megrémült lakosok ijedtségükből fölocsúdtak és az elszórt pénzt fölszedték, bort adattak maguknak, s bár a francia helyőrség folytonos riadót veretett, majdnem egy órán át ott tartózkodtak. Azután a kapuhoz visszatérve, a főcsapathoz csatlakoztak, mely elvonulva, Vaudemont hercegnek kis órányi távolságra fekvő nyaralójában nagy bankettre gyűlt össze. Ez alatt a francia helyőrség néhány embere egy fiatal márki vezetése alatt az osztrákok után vágtatott. A zene hangjai Bellignera nyaraló elé vezetik őket, honnan több huszár, egyik kézben karddal, a másikban pohárral, vakmerően gyalog jön elébük. Erre a franciák visszavonultak, míg a császáriak csak este felé ültek ismét fel lovaikra, és anélkül, hogy csak egy embert vagy egy lovat is vesztettek volna, visszatértek a táborba.”

Bánlaky (Breit) József művében szintén beszámolt a látványos és hihetetlenül merész huszárbravúrról. Ebből is kiderül, hogy az akció résztvevőinek zömét Ebergényi huszárezredének vitézei adták. „Savoyai Jenő szeptember 21-én Borgoforte közelében fekvő táborából Davia tábornokot, Deák és Ebergényi ezredesekkel, a huszárezredekből kiválogatott elszánt és vakmerő századokkal, valamint egy vértes szakasszal azzal a merész feladattal bízta meg, hogy rohanja meg Milano városát avégből, hogy vidékén a császári sereg részére, amely ebben az időben igen nagy nélkülözések között élt, pénzt, élelmet és hídszereket harácsoljon. Davia, aki az egykorú leírások szerint félelmet nem ismerő, rendkívül vakmerő és semmi akadályoktól vissza nem riadó lovastiszt volt, méltó vezetőjének bizonyult egy olyan magyar huszárcsapatnak, amelynek osztagait Deák és Ebergényi vezették.”

A sarcolásra induló különítmény elkerülte Modena környékét, mivel ott nagy létszámú ellenség állomásozott. A huszárok felbukkanásának híre gyorsan eljutott Pármába és Vendôme francia marsall főhadiszállására. Mivel nem ismerték a huszárok célját, készültségbe helyezték a környék helyőrségeit és mindenfelé felderítőket küldtek, hogy kikémleljék az ellenség mozgását és szándékait. A fürgén portyázó huszárok először a Pó partjánál fekvő Porta Arena (ma Arena Po) községet vették célba. Elfoglalták a hidat, majd az ott talált francia hajókat kifosztották. Davia tábornok ezután gróf Esterházy alezredessel és az Ebergényi-huszárok egyik osztagával a folyó túlsó oldalán (San Zenone helység) is hajókat fosztogatott, és többet elsüllyesztett. Mire a francia erősítés odaért volna, már valamennyien Pavia felé vágtattak.

A tábornok előreküldött egy trombitást, aki a város vezetőinek átadta Davia hadisarcot követelő levelét. Pavia küldöttsége a város elé vonult, és 900 aranytallért (a sarc egy részét) átadott a huszároknak. Certosa kolostora nem úszta meg ennyivel, ugyanis „a Karthausi szerzetesek perjelétől 2000 aranytallér hadisarcot hajtottak be”. Milánó felé közeledve a huszárok elfogtak egy spanyol tisztet. Tőle értesültek arról, hogy a városlakók elégedetlenek, és nem szeretik a megszálló francia csapatokat. Ekkor (szeptember 23-án) történhetett a Sutoris-naplóban megörökített jelenet, melyben a kapuőrség tisztelgett a spanyol tiszt kabátjában előrevágtató huszárnak.

Bánlaky szerint Davia, Ebergényi és Deák a huszárok nagyobbik részét a várfalakon kívül hagyta, majd „60 huszárral és 30 vértessel a vigentinai őrség szeme láttára a város kapujához vágtatott. A francia kapuőrség elvesztette a fejét, száj­tátva bámulta a vadul feléje rohanó lovascsoportot, s annyi lélekjelenléte sem volt, hogy a nehéz tölgyfakaput a huszárok orra előtt becsapja. A támadó kis csapat hihetetlen merészséggel, kivont karddal és nagy lármával a felvonó hídon keresztül bevágtatott a város közepébe, ahol az idegen, vadul száguldó lovasok elől mindenki a házakba menekült. Ekként Davia hamarosan elérte a város belső területét is, még mielőtt a rémülettől felocsúdni tudó őrök a belső kapukat el tudták volna torlaszolni. A város közepére érve a huszárok megállottak, Davia magasra emelte a császári zászlókat, pénzt szórt a bámészkodó tömeg közé, s felszólította a lakosságot, hogy fogadja őket szívesen, mert a várost a franciák járma alól fel akarják szabadítani.”

Szinte hihetetlen, kalandfilmbe illő jelenetsor lehetett az, ami akkor Milánóban s annak főterén végbement.

Mindössze kilencven lovassal megszállni a franciák által uralt várost, s úgy viselkedni, mintha az akciót megnyugtató túlerő támogatná, nos, ehhez nem mindennapi bátorság és hidegvér kellett. „A huszárok rendületlenül állottak a város főterén, a lakosság örömujjongással vette őket körül és meg is vendégelte a vitéz lovasokat. A várost őrző francia csapatok és hivatalnokok pedig eszeveszetten csomagoltak és tétovázva rohantak ide-oda, lenyűgözve az alig 100 ember bámulatot keltő fellépésétől.”

Davia tábornok nem várta meg, amíg a franciáknak leesik a tantusz, ezért csak estig maradt Milánóban. Addig elegendő ajándékot és zsákmányt gyűjtött, majd a lelkes tömeg szimpátiájától övezve elvonult. Menekülésről továbbra sem volt szó, mert a huszárok az elkövetkező napokban is folytatták a sarcolást, egészen október 3-ig, amikor is megérkeztek seregük Borgoforte melletti táborába. Teljesítményük egészen elképesztő volt. Tizenhárom nap alatt harminc német mérföldet tettek meg, miközben számos települést megtámadtak, fenyegettek, megsarcoltak. A portya több mint 20 000 aranyforint hadisarcot és bőséges zsákmányt eredményezett, és ami a legcsodálatosabb, a különítmény egyetlen embert sem veszített. Bánlaky József szerint „Deák és Ebergényi huszárjai ezzel a fényes haditettükkel örök időkre beírták nevüket a magyar lovasság történetének aranykönyvébe.”
 

Rákóczi ellen

Ebergényi még 1706-ban is harcolt Itáliában (a szeptember 7-én vívott torinói csatában nagyszerű teljesítményt nyújtott). A király ez idő tájt kinevezte generális strázsa­mesterré (ez a későbbi vezérőrnagyi rangnak felelt meg). Takáts Sándor írta, hogy ezután „hazarendelték őt, hogy Pálffy tábornaggyal együtt II. Rákóczi Ferenc hadai ellen küzdjön. Engedelmeskedett; mert hitét és esküjét nem akarta megszegni.” Elképzelhető, hogy hazarendelése, a magyar szabadságharc leveréséért kifejtett erőfeszítései nem töltötték el örömmel. Ám tette a dolgát, és ez Rákóczi vitézei, így például berthóti Berthóty Zsigmond kuruc tiszt számára is keserves valósággá vált. A történetet e sorok írója ekként vázolta A magyar nemes vitézsége című kötetében (Budapest, 2009):

Berthóty „1706. december 18-án, csaknem ötszáz huszárjával a Kőszeghez közeli Kéthelyen szállásolta el magát. A Kőszegen állomásozó báró Ebergényi László császári tábornok, értesülve a kuruc erők csekély létszámáról, éjjel sikeres rajtaütést hajtott végre ellenük. Berthóty a szállása udvarán lóra kapott, amikor (Thaly Kálmán szerint) egyszerre körülbelül kétszáz fegyverből lőttek rá. Csodával határos módon mégis életben maradt. Hét sebből vérezve összeszedte huszárait, akikkel a németek közé rontva visszanyerte csapata elfoglalt zászlait, dobjait, málháit és paripáinak nagy részét, majd kitörve az ellenséges gyűrűből szerencsésen elmenekült. Mindössze néhány katonáját veszítette el. Másnap az odaérkező magyar főerők elől a császáriak gyorsan elvonultak, így Kőszeg ellenállás nélkül került a kurucok kezére.”

Ebergényi 1708-ban (három évvel a szatmári béke megkötése előtt) altábornagyi rangot kapott, vagyis katonai karrierje a császári hadseregben a szabadságharc alatt is szépen ívelt felfelé. Tehetségét, rátermettségét, vezetői képességeit senki sem vitathatja. Találóan írta róla Takáts Sándor, hogy „páratlan lovas, kitűnő vívó és jeles lövő volt (…) lelki tulajdonságai vetekedtek testi kiválóságaival. Jószívű, bőkezű, nyájas és leereszkedő ember volt mindenkor. Csakis az ilyen férfiú lehet a katonáinak bálványa; csak az ilyenért megy minden vitéz a biztos veszedelembe!”

Eszünkbe jut ugyanakkor a kuruc kor másik nagy hadvezére, Bottyán János generális, aki egyik szemét a törökökkel vívott harcokban veszítette el. A szabadságharc kitörése előtt ő is a császár szolgálatában állt, és 1703 végén még ezredesként hadakozott a kurucok ellen. (A zólyomi csata előtt nevezetes párbajt vívott a fiatal Ocskay László kuruc ezredessel.) Ez idő tájt felismerte, hogy magyar főtiszt létére nem harcolhat azokkal szemben, akik a magyar szabadság kivívásáért fogtak fegyvert. Csatlakozott II. Rákóczi Ferenchez, és 1703. december 20-tól kinevezett kuruc generális lett. A császáriak elfogták, de megszökött, és 1704. október 10-én Vihnyén letette a hűségesküt Rákóczinak (ténylegesen ekkor csatlakozott a szabadságharchoz). 1708-ban, amikor Ebergényit császári altábornaggyá léptették elő, Bottyán János érsekújvári főkapitány, majd a bányavárosok főkapitánya lett. Élete utolsó napjáig fegyverrel szolgálta a fejedelmet. Katonai sátrában hunyt el hatvanhat évesen (Tarnaörs, 1709. szeptember 27.), feltehetően agyhártyagyulladásban.

Ebergényi császárhűsége mindeközben egy pillanatra sem in­gadozott. 1711 tavaszán csapatai megszállták a régóta körülzárt, kilátástalan helyzetbe került Kassát. Thaly Kálmán szerint a szatmári békéhez vezető tárgyalások alatt mérsékelt magatartásával jó hatással volt a tárgyalásokkal megbízott Pálffy János tábornagyra, s ezzel enyhítette a haza elleni fegyveres fellépése bűnét. Sikeres pályafutása a szabadságharc bukása után is folytatódott. 1714-ben lovassági tábornokká léptették elő. 1716-tól a törökök elleni háborúban ismét bizonyította rátermettségét. A péterváradi ütközetben a jobbszárnyat vezényelte, s huszáraival nagyban hozzájárult a győzelem kivívásához. 1723-ban kinevezték tábornaggyá.

Rossz oldalon

Ebergényi László hatvannégy évesen, 1724. június 25-én hunyt el. Takáts Sándor idézte az I. Lipót császár által 1700-ban neki adományozott bárói diploma szövegének e részletét: „A vitézi virtusnak oly ritka példáit adá, hogy bár halálos sebeket is vőn, de a győzelmeinek se szeri se száma nincsen. Emellett az ellenségnek is mindenütt réme és ijedelme volt.”

Ebergényi a vitézi virtusnak valóban nem volt híjával. Ám ez elmondható legendás kortársáról, Bottyán János kuruc generálisról is. Két vakmerő, rettenthetetlen magyar katona, akik csodákat műveltek a harctereken. De amikor a hazának szüksége volt rájuk, csak egyikük lépett a becsület útjára. Ebergényi nem akarta megszegni az uralkodónak tett esküjét, ezért saját honfitársaival is szembeszállva, vakon szolgálta őt. Bottyán viszont nem akart olyan uralkodót szolgálni, aki nem tartotta be uralkodói esküjét és olykor lábbal tiporta a magyar törvényeket, ezért a magyar szabadság védelmezőinek oldalára állt. Szemünkben Bottyán János emiatt magasodik Ebergényi László fölé.

Bánó Attila