E találkozások egyik legaktívabb résztvevője, mozgatója Vinczellér Katalin magyar és médiaszakos tanár, a Pagony Kiadó munkatársa, a HUBBY – Magyar Gyermekkönyv Fórum elnökségi tagja volt, aki a 11–13, 13–15, 14–18, 16–18 éveseknek és a pedagógusoknak is házigazdája volt egy-egy könyvbemutatón, rendhagyó irodalomórán, beszélgetésen, műhelygyakorlaton. Volt olyan, hogy a jelen levő kétosztálynyi diák közül egy sem olvasta a korosztályának szóló könyvet, de a kezdeti feszengés után már bátran felelgettek a faggatásra, együtt gondolták tovább a mesehősök jellemét vagy útját, és bizonyára lesznek, akik el fogják olvasni azt a történetet, amely iránt sikerült felkelteni az érdeklődésüket. Már az is megéri, ha harminc gyermekből kettő ráveti magát a könyvekre – állítja Vinczellér Katalin, aki e sok esemény után is készségesen nyilatkozott lapunknak. Az alábbiakban az általa mondottak összefoglalóját közöljük.

Az idősebbek mindig elmondják, hogy a mai gyermekek nem olvasnak, de ez túlságosan általánosító kijelentés. Igen, történt egy változás az elmúlt tíz évben, az okostelefonok megjelenése – manapság 10–12 évesen kapják meg a legtöbben a magukét –, átalakította az olvasáshoz és a könyvhöz való viszonyulást, de nem kell ezért a gyermekeket kárhoztatni, mikor a felnőttek kezében is mindig ott van a készülék. Ez egy jelenség, amivel kezdeni kell valamit, és nem a telefont kell tiltani, mert az nem vezet eredményre, hanem érdekeltté kell tenni a gyermekeket az olvasásban. A tanároknak nagyon fontos, hogy figyeljenek rájuk, ezért a kötelező olvasmányt is úgy kell kontextusba helyezni, hogy a gyermekek úgy érezzék, ők vannak a középpontban, és az a kérdés, hogy ők mit tudnak kezdeni egy adott helyzettel, konfliktussal, drámával. Ha azt mondom nekik, hogy ez egy nagyon fontos mű, érettségi tétel, akkor nem fogok célba érni, mert ez nem róla szól, hanem egy nyomasztó kötelességről. Ha viszont a gyermekekkel együtt megteremtjük azt a szövegkörnyezetet, amelyben olyan klasszikusokról is tudunk beszélgetni, mint a János vitéz vagy a Toldi, akkor közelebb kerülnek ahhoz, hogy el is olvassák.

A tanároknak, íróknak, kiadóknak, kultúrpolitikusoknak nagyon együtt kellene dolgozniuk azon, hogy ott legyen a gyermekek palettáján az olvasás; ehhez kellenek a jó könyvek – szerencsére van választék, a kortárs magyar irodalom nagyon sok jót hozott az utóbbi 15–20 évben –, de időt is kell teremtenünk arra, hogy ezzel foglalkozzunk. Az oktatásból sokszor épp az idő hiányzik, haladni kell a tantervvel, de ha az irodalomtanítás kimeneti szabályozására figyelünk, elveszítjük a gyermekeket. 25 éve tanítok, és úgy érzem, érdemes vállalni a kockázatot, hogy előbb időt szánjunk az érdeklődés felkeltésére; utána jobban fogunk haladni a tananyaggal is.

Az alapkérdés az, hogy miért olvassunk. Hát mert olyan sok izgalmas mintát láthatunk az életről, különböző helyzeteket, megoldásokat, lehetséges útvonalakat, váratlan fordulatokat, távoli helyeket, amelyeket senki nem tud mind megtapasztalni, legyen bármilyen gazdag és érdekes élete, hiszen senki sem tud például utazni az időben, előre vagy hátra. Analógiákat találhatunk a saját életünkre, a gyermekek a felnövés, a szülőkkel, barátokkal való viszonyok, az ambíciók kérdéseivel szembesülhetnek, feltehetik maguknak a kérdést, hogy akarnak-e valamit kezdeni a világgal... Könyvben sokkal több mindent lehet, mint a valóságban, én ezzel biztatok olvasásra mindenkit. A betűk számát tekintve valószínűleg tényleg kevesebbet olvasnak a mai generációk, de megfelelő módszerekkel – szórakoztatással is – be lehet húzni őket, és lehet, hogy tanulnak valamit, ami egy életre megmarad, akármi lesz a foglalkozásuk. A gyermekek mindig nagyon helyesek és együttműködők, és rá tudnak érezni, hogy fontos verbálisan is megfogalmazni az érzéseiket, gondolataikat, hasznos, ha tájékozottak és értelmesen hozzá tudnak szólni egy témához. És ebben az olvasás segít.