A jó esszé talán az, mely kinyit ablakokat, de mégsem világítja be az egész házat, és mely úgy születik, hogy firkál az ember egy könyv margójára, és amikor összeáll, azt leírja – véli Demény Péter költő, író, esszéista, akivel a Sepsi Book idei kiadásán Zsidó Ferenc, író, kritikus, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője beszélgetett. Az apropót a szerző legfrissebb, Forog bennem című esszékötete adta.
Igen messzire sikerült elkalandozniuk a beszélgetőtársaknak a kötet kapcsán, melyben Arany Jánostól Balla Zsófiáig nagyon sokan „fel lettek keresve”, és amely egyfajta irodalmi séta, melyben a szerző más írók, költők művein keresztül önmagáról és sok minden másról töpreng. Esszékötetről nyilván nem lehet úgy beszélni, hogy magáról a műfajról, ihletről, téma- és alanyválasztásról, stílusról, motivációról ne essen szó. Noha egyértelmű meghatározásra a beszélgetőtársak nem vállalkoztak, de addig eljutottak, mit tekintenek jó esszének, miért szórakoztatóak Demény Péter e műfajban született írásai, illetve honnan is ered és merre tart az olykor merész, meghökkentő, már-már nárcisztikusan személyes stílus, mely mintegy védjegyévé vált.
Ami az ihletet illeti, azt az olvasásélmények adják, melyek provokálják, ezek továbbgondolásából születnek az írások. Az önvizsgálat, keresés is jelen van, egyebek mellett olyan kérdésekre kutatja a választ, hogy miért nem tud elmozdulni bizonyos alapművek mellől, és esetenként nehezen fogad el olyasmit, amit mások nagyra értékelnek. Olykor nagyon személyes, olykor sznob, fontosnak tartja, hogy ami új, és amiről sokan azt mondják, remekmű, azt olvassa el, de mégsem annyira sznob, hogy mindig egyetértsen ezzel az ítélettel – vallja viszonyulásáról, stílusáról. Demény Péter szerint gyakran sokkal többet mond és élesebben, mint amit kellene, sokszor talán jó lenne, ha elhallgathatná a véleményét, és mindenki jobban járna, de mégis házhoz megy a pofonért.
A téma és alanyválasztásnál tulajdonképpen nincs recept, bár kétségtelen, hogy vannak bizonyos sarokpontok, így a nárcisztikus, provokatív szerzők, akik belehaltak, belepusztultak az alkotásba: Oscar Wilde, Petri György, Cs. Gyimesi Éva, Ady Endre. Talán saját nyugtalansága, örvényektől tarkított élete, vágyai hajtják ezen alkotók irányába, továbbá azok felé, akik vele ellentétesen alkotnak, keveset, de kiemelkedően jól írnak – állítja a szerző, aki a kötet tanúsága szerint a kísérletezéstől sem riad vissza. Két esszéjében a szótárregények stílusához nyúl, így közelítve – a közhelyhalmaz elkerülésére – olyan szerzőkhöz (Arany János, Petőfi Sándor), akikről nehéz újat írni.
