Miként határozza meg a politika, a közéleti szerepvállalás a költő életét, verseinek, prózájának stílusát, sajátosságát? Markó Béla előbb költő, aztán politikus, aztán újra költő tudatosan, vállaltan visszatért íróasztalához, e tekintetben kivételes helyzetű, e kettősség biztosít számára két életet. A kilencvenes évek elején ismert költőként, a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztőjeként vállalt közéleti szerepet: 1990–2016 között szenátora, 1993–2011 között elnöke az RMDSZ-nek, s miután befejezte a miniszterelnök-helyettesi tisztségig ívelő bukaresti politikai szerepvállalását, újra költőként, illetve publicistaként hallatja hangját.
Nem csupán Markó Béla új kötetéről, hanem korábbi „nagy periódusáról”, utóbbi nyolc kötetéről lesz szó – e szavakkal indította Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője a beszélgetést Markó Béla költővel a SepsiBook könyvvásáron és kortárs irodalmi fesztiválon, A szó útvonalai – Markó Béla: Már nem közös és Autóbusz Kufsteinba című köteteinek bemutatója című rendezvényen.
Mészáros Sándor megjegyezte, van, aki a forradalom költőjeként emlegeti Markó Bélát, de ez nem igaz, hiszen költészete már 1989 előtt is jelentős, első verseskötete 1974-ben jelent meg. A forradalom költője címke a magyar irodalomban „egyszer s mindenkorra foglalt”, Petőfi Sándor óta nincs fontosabb költője a forradalomnak – rögzítette e felvetésre Markó, s noha sokféleképpen értelmezték mindazt, ami 1989 végén, majd 1990-ben történt, az akkor még „alulról nézve” forradalom, legalábbis népfelkelés volt. Ő maga egy „hosszú hallgatás” után kezdte el közéleti, politikai tapasztalatait, élményeit megírni, rájött ugyanis, hogy ezzel kapcsolatosan „az irodalomban is, a költészetben is nemcsak hogy lehet, de kell hogy legyen mondandóm”. „Szinte kimeríthetetlen forrásnak tartom azt a történelmi pillanatot, amely megváltoztatta az életünket”, erről írni egy olyan kihívás, amelyre sokaknak válaszolnia kell, és ez érvényes a költészetre is. A rendszerváltás következményeinek irodalmi megjelenítésével az erdélyi magyar írók megkéstek, a kortárs román prózaírók mind az 1989 előtti diktatúrát, mind az azt követő időszakot igen alaposan feldolgozták.
Ama megállapításra, hogy korábban szkeptikus költő volt, aztán később racionálisabbá vált, Markó Béla rögzítette: „A szkepszis nem volt jellemző arra, ahogyan mi 1989 után reméltük a társadalom alapvető és mélyreható megváltozását; a szkepszis jóval később következett be, és noha minden megváltozott a mi magyar életünkben is, elmúlt az az illúzió, hogy egy fontos rendszerváltással az emberi természet és a társadalom megváltozik”. Kellett ez a szkepszis, hogy erről az időszakról írni tudjon, ugyanakkor szinte minden versében érzékelhető az az igénye, hogy fel kellene dolgozni azt, „ami velünk történt azelőtt és azután, gyermekként és felnőttként, mindazt, amit megéltünk”. „Ezek a versek annyiban különböznek attól, amit azelőtt írtam, hogy ma már nem hiszem azt, hogy a líra, a költészet valamiféle különleges pillanat az életünkben, és csak nagyon ritkán élünk meg olyan eseményeket vagy érzelmeket, hogy abból vers lehet, ma már azt hiszem, hogy mindenből lehet vers.”
Markó Béla dedikál
Amikor a politikusok távoznak a közéletből, általában eltűnnek, nem hallani róluk, hangoztatta Mészáros Sándor, ám „Markó Bélának nagy szerencséje, hogy két élete van”, mert a másodikban, amikor otthagyta a politikát, megemelte a költészetét. „Más módon írtam verset 1989 decembere előtt és más módon azután – magyarázta Markó –, ez teljesen természetes, mert pályát is váltottam egy hosszú időre. Én nem hiszek abban, hogy a politikából nincs visszaút, abban az esetben, ha úgy léptél be a politikába, hogy egyszer majd vissza is kell térned”. „Abban sem hiszek, hogy a politika másfajta erkölcsöket, másfajta etikát kívánna tőlünk vagy diktálna nekünk. Ha ez így lenne, akkor ez nagy baj, ráadásul nem is nagyon tudom utólag, hogy mi a politika igazán, mi a pártpolitika, mert mi valamiféle egészen másfajta politikára vállalkoztunk, egy érdekvédelmi, érdekképviseleti politikára, és ez megint más embert kíván, és nem baj az, ha értelmiségiek is részt vesznek ebben.” Amikor újra elkezdett rendszeresen írni, elkövette azt a hibát, hogy „szinte letagadtam magamnak is azt, hogy van mögöttem egy politikai tapasztalat, és utána rájöttem, ez az életünk, ezt kell megírni, ha jó, ha rossz, akár sikerélményünk, akár kudarcérzetünk van ezzel kapcsolatosan”.
Azt is gondolta, jegyezte meg Mészáros Sándor, hogy Petőfi Sándor után politikus nem írhat verset. Nem ismer olyan példát, válaszolta Markó, hogy valaki „a politikai karriert abbahagyva megint elmélyült volna az irodalomban”. S ha kiderülne, hogy Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, Marcel Ciolacu közül valamelyikük verset ír, nem valószínű, hogy érdekelné. E nevek esetlegesek, ne azonosítsák se ideológiával, se rokonszenvvel, se ellenszenvvel, tette hozzá, ugyanígy Joe Biden vagy Donald Trump versei sem érdekelnék.
Versei mellett egy ideje prózát, tárcákat is ír, „a politikához ma is akkor vagyok a legközelebb, amikor publicisztikát írok”, és úgy látja, ma „sokkal többeknek kellene hozzászólniuk” a közélethez, a politikához. Nagyon szereti a száraz humorral átszőtt történetmesélést, prózai írásai „kis, kerek emlékirat-töredékek” és meggyőződése, hogy „saját életünket minél alaposabban és minél többféle megközelítésben fel kell dolgoznunk”.
