Természetesen, az sem száz százalékban biztos, hogy minden egyes alkalommal teljes mértékben nekem volt igazam. Beismerem, hogy adódtak helyzetek, amikor a hirtelen támadt indulataim elvakítottak, amikor jobb lett volna elszámolni nem százig, de legalább ezerig, mielőtt nekifutok a falnak. De most már késő bánat. Idővel azért valamennyire mérsékeltebbé váltak a nekilódulásaim, a forrófejűségemet kicsivel jobban tudom kezelni. Ez is azt igazolja, hogy a vénülés, hál’ istennek, nem csak a derékfájással és egyéb kis macerákkal jár, hanem – kinek milyen mértékű – bölcsüléssel. Talán ennek köszönhetően tartok most épp a számolásban már rég az ezer fölött. De ahhoz, hogy ne rohanjak fejvesztve neki annak, aminek nekirohannék, lesz az a szám még nagyobb is. És hogy érthető legyen, miért is fortyogok most, máris mondom.

Megtudtuk az érettségi eredményeket. Nem panaszkodnék, sőt, büszke vagyok, mert a gyermekem igazán jól vette az akadályokat. A jegyei rendben vannak. Kivéve, na, vajon miből? Hát románból. Félreértés ne essék, igazából sosem gyomroztam a gyermekeimet a jegyekért, mert jól tudom, hogy nem feltétlenül a jegyeken múlik a mindenkori tudás, az életben való későbbi boldogulás. További félreértés se essék, nem gondolom magam hülyén elfogult szülőnek, aki folyamatosan zseninek tartja a gyermekeit. De az tény, ezt miért is ne mondhatnám, hogy most érettségiző gyermekem nagyon komolyan odarakta magát ahhoz, amihez kell, nem csak az érettségit illetőleg. Még románból is! És hogy, hogy nem, egészen jól felkészülten állt a dolgok elé. Igazolni tudom, mert – nem szégyen bevallani – nemegyszer tett oda, hogy a román tételeket meghallgassam. Mármint ellenőrizzem, hogy miként is áll velük.

Arról már írtam, hogy mi a véleményem ezen tételekről és egyáltalán a román nyelv tanításáról, úgyhogy most ezt hagyjuk. A vizsga után boldogan újságolta, hogy rendben lesz, ráadásul az egyik „ kedvenc” tételét kapták. Ami igaz, az igaz, itthon is fújta rendesen. Idáig stimmel, és stimmel a többi elért eredmény is. De az a fránya román jegy valahogy nincs rendben. És amint kiderült, nem csak nála. Még az sem biztos, hogy óriási lenne a valós eltérés, de az sejthető, hogy valahogy mégsem éri a széle a hosszát.

És most visszakapcsolok a lázongó énemhez. Első gondolatom az volt, hogy mindenképp óvást kell benyújtani. Hogy derüljön ki az igazság! Mert minek is megalkuvóként csendben meghúzódni azzal a jelszóval, hogy hurrá, jó, hogy sikerült! Hogy most már mehet felvételizni! Igen ám, csak az egyetemi felvételin valamennyit számít majd az érettségi eredmény is… Ha nem is rengeteget, és ha a többi jegy ki is húzza csávából. De mégis!

Aztán lebeszéltek, és végül lebeszéltem magam is a lázongásról. Mivel volt már példa arra, hogy ilyen óvás után egész furcsa dolgok történtek. Akadt, akinek két jeggyel nagyobbat számítottak (!), de volt, akinek másodjára az átmenő jegye sem jött ki.

Így váltam én a dühöngő megalkuvóvá. És próbálom a dolgok jó oldalát nézni. Igen, jó, hogy sikerült az az érettségi, és a gyermekemnek a továbbiakban már csak a felvételire kell az energiáit tartogatnia. Attól még a megalkuvás állapotában nem érzem jól magam, és folyamatosan számolok…

Fotó: Albert Levente