Háromszázhúsz éve, 1704. július 8-án a Gyulafehérváron tartott Országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta II. Rákóczi Ferencet. Beiktatására majd csak 1707. április 5-én került sor Marosvásárhelyen. Közben építette hatalmát. Az évforduló jegyében mai Történelmünk rovatunkban a Köpeczi Béla főszerkesztésével, a budapesti Akadémiai Kiadónál 1986-ban megjelent Erdély története Makkai László és Szász Zoltán által szerkesztett második kötetéből, annak VI. fejezetéből – Az önálló fejedelemség utolsó évtizedei (1660–1711) – közöljük A gyulafehérvári fejedelemválasztó országgyűlés című részt.
II. Rákóczi Ferenc 1704. június 5-én küldte szét regálisát, miközben előzőleg már megszervezte az országgyűlés előkészítését. Orlay ezredeit, azaz Thököly egykori csapatait a Dunántúlra küldte, s pártját igyekezett megnyugtatni és megnyerni, 1704 júniusában pedig fejedelmi megbízottként Radvánszky János tanácsost, az új magyar állam kormányzótestületének, a Consilium Aulicumnak a tagját küldte Erdélybe.
Radvánszky Pekry Lőrinc és Mikes Mihály kíséretében azzal a feladattal ment Erdélybe, hogy az összehívott országgyűlést Rákóczi szándékai szerint alakítsa. A főurak személyes ellentéteit leküzdve, császári támadástól tartva kellett megmustrálni a hadsereget, kivizsgálni a panaszokat, megteremteni az országgyűlés fegyveres védelmét és előkészíteni a javaslatokat.
Az 1704. július 7-én megnyílt s mindössze öt napig tanácskozó gyulafehérvári országgyűlésre a vármegyék, a székely székek és a szász városok kevés kivétellel mind elküldték követeiket. A székelység külön sereggel jelent meg Gyulafehérvárott, a várost parasztok tömege vette körül. Megérkezett az országgyűlésre Moldvából Thököly nagy tekintélyű híve, Petrőczy István generális.
Erdély utolsó fejedelemválasztó országgyűlése egyhangúlag, ellenszavazat nélkül ismerte el urának II. Rákóczi Ferencet. A siker titka legalább annyira Rákóczi magyarországi eredményeiben, mint társadalmi összefogást teremtő politikájában rejlett. Mindemellett hinnünk kell a kortársak Rákóczi személyiségének hatásáról szóló tudósításainak is. A rendek jogait azonban az országgyűlés körülbástyázta. A Guberniumot eltörölték, pecsétjét a Szebenben levő státusok pecsétjével együtt érvénytelennek nyilvánították. Az országgyűlés e legfontosabb, Erdély államformáját meghatározó döntését a katonák a maguk nyelvére fordítva kiabálták be Kolozsvárra: „Nincs császárunk, nincs porció!”
A fejedelemválasztás ünnepélyes szertartásai után az országgyűlés főgenerálissá tette Pekryt, majd Radvánszky előterjesztése alapján a katonaság ügyével foglalkozott. Szabályozta a fegyverre kelés rendjét, tudomásul vette a fejedelem rendelkezését a jobbágykatonák tehermentességéről, a katonaság rendtartásáról. Megajánlották és kivetették a rendek a katonaság ellátását szolgáló élelemadót, s foglalkoztak a nemesség katonaállítás címén fizetendő adójával. A császári hadsereg közeledtének hírére azonban az országgyűlés tárgyalásai július 13-án megszakadtak.
A választás hírét futár vitte meg Rákóczinak, majd mintegy százfőnyi ünnepélyes követség ment ki Magyarországra – amint Radvánszky nagy felháborodással megállapítja – az ország költségén.
Jellemző a fejedelem kritikus véleményére a rendiségről, hogy nem fogadta el a választási feltételeket, mivel minden jogot a rendek kezébe adnának. Írásai és az új magyar állam megszervezésében követett módszerei egybevágóan bizonyítják, hogy a rendi állam régi kormányzási metódusait elvetette. Uralkodói eszménye az összefogott, rendben tartott, gazdasági és társadalmi erőforrásainak rejtett tartalékait is kiaknázni képes korszerű állam volt. Elszántan következetes reformok útján, de nagy tapintattal, a rendek érzékenységére figyelve próbálta azt megvalósítani.
A fejedelemség új államszervezetét a rendek csak a fejedelmi beiktatás után akarták kiépíteni. Így közvetlenül a gyulafehérvári országgyűlés után sajátos interregnum állott be, és az országot anarchia fenyegette. Általános igényt fejezett ki tehát Szaniszló Zsigmond: „Kegyelmes urunk őnagyságának bejövetele az hazában olyan szükséges, mint az nagy sötétségben az szép napnak fénye.”
Rákóczi már 1704 nyarán rendelkezett ugyan a fejedelmi beiktatás előkészítéséről, a magyarországi ügyek miatt azonban bemenetelét el kell halasztania. Közben a török párt megerősödött, és Barcsai Mihály felterjesztésben inti Rákóczit, hogy mielőbb kérjen athnamét a Portától. Különben a Vöröstoronyi-szoroson át török hadak jönnek be az országba.
Thököly híveit sem nyugtatta meg a gyulafehérvári fejedelemválasztás. A KisÁzsia partján nagy nélkülözések között élő Thököly már szeptember elején üdvözölve fiát új méltóságában, kéri, indítson kikérő követeket érte, mert meggyőződése, mostohafia nem kívánhatja az ő kárára a fejedelemséget.
Az Erdélyi Fejedelemséggel járó súlyos belpolitikai nehézségeket Rákóczi igyekezett áthidalni. Mivel beiktatását el kellett halasztania, haladék nélkül kiépíti erdélyi uralmát. Hatalmának alapja, a hadsereg különlegesen nagy létszámú, de kevéssé irányítható. Radvánszky János mintegy 16 000 főnyi erdélyi felkelőt vett számba. A felkelők nagyobbik, de gyengén felfegyverzett részét a jobbágyság, a falvak különböző státusú magyar és román lakossága alkotta. A székelység jól összetartott, de központi irányítás alá nehezen hajtható csapatai majdnem 4000 főt tettek ki. Hasonló módon elkülönültek a volt Thököly-ezredek vagy ezredtöredékekből régi hadnagyok vezetésével kiegészített csapatok. Az erdélyi haderő legjobban felfegyverzett, de számban legcsekélyebb részét a várak, városok őrségeiből kiszökött császári katonákból álló csapatok alkották.
Ezt a kevéssé egységes haderőt Radvánszky többé-kevésbé a magyarországi mintára szervezte hadsereggé. A Thököly-ezredek és a székely csapatok a maguk szervezeti egységében épültek be a Rákóczi-haderő rendszerébe. A falusi felkelőket 12 regimentre és 4 seregre osztották. Az altiszti kart magyar és román hadnagyok és kapitányok alkották: Marcu Hațieganu, Szudricsány István, Guthi István, Kos Mihály, Keczeli István, Nagy János, Joó Dániel, Kaszás Pál, Vasile Balica, Ioan Bota, Fonáci Mátyás. Magyarok és románok nem különültek el külön ezredekbe. Így például Kaszás Pál főhadnagya Balica, Bota pedig hadnagy Szentmártoni György és Székely István zászlótartók mellett. A főtiszti kar, miként Magyarországon, itt is a főurak közül kerül ki. Teleki Mihály, Pekry Lőrinc, Mikes Mihály, Thoroczkai István tábornokok és főkapitányok belső ellentéteit azonban úgy igyekszik Rákóczi áthidalni, hogy magyarországi főurat nevez ki az erdélyi haderő főparancsnokává. Gróf Forgách Simon, a császári hadseregben kiváló hadi képzettséget nyert generális azonban kevéssé alkalmas, hogy kellő eréllyel, tapintattal és főleg tekintélyt tartva leküzdje a magyarországi katonai főigazgatás miatt Erdélyben fellángoló ellenérzéseket.
Az Erdélyi Consilium tagjait – Teleki Mihályt, Barcsai Mihályt, Jósika Gábort, Sárosi Istvánt, Kolozsvári Mártont és titkárát, Bartha Andrást – a rendek megkérdezése nélkül Rákóczi nevezte ki. A testület működési körét ugyancsak a fejedelem határozta meg. (…)
Az Erdélyi Consilium Rákóczi utasításait legtöbbször nem tudta maradéktalanul teljesíteni, s nemegyszer rendi érdekek szószólója volt, mégis az anarchiától megmentette az országot. Az Érchegység igazgatásában sikerült felszámolni a visszaéléseket. Az erdélyi arany- és higanybányászat e legfontosabb központjában Bágyoni Zsigmondot egy hosszadalmas vizsgálat terhelő bizonyítékainak súlya alatt leváltották, s helyére a szakértelem és becsületesség dolgában kiemelkedő személyiség, Grabarics Jakab került. A kincstári birtokok főadminisztrátorává kinevezett Teleki Mihályból azonban egyaránt hiányzott a készség és a felkészültség, hogy Rákóczi elgondolásait szolgálja. Utasításai sokszor keresztezték a Consilium határozatait, zavart okozva az alsóbb hivatalokban. Főleg nemesek töltötték be a fő tisztségeket, de Rákóczi előszeretettel alkalmazott városi kisnemeseket, és talán minden addiginál határozottabban igyekezett bevonni az állami igazgatásba a szászok képviselőit. Elgondolásainak természetesen gátat szabott, hogy Kolozsváron kívül a két legfontosabb város, Szeben és Brassó a császáriak kezén maradt, s a kulcsfontosságú Dévát, Medgyest és Szamosújvárt is csak nagy véráldozatok árán sikerült felszabadítani. (…)
