Vannak olyan gyermekek, akik csak a hivatalból járó egy pontot kapták meg a képességvizsgán – azaz nulla tudással bírnak nyolc év után –, és országszinten közel 16 ezerre rúg azoknak a száma, akik el sem értek a tanév végéig. Ez bő 9 százalékos lemorzsolódás egyetlen esztendő alatt. 12 év távlatában még rosszabb a helyzet: az érettségi átmenési aránya ugyan meghaladja a 76 százalékot, de ez csak fele a 18–19 éveseknek. Nemzetközi összehasonlításban siralmasan festünk: a korai iskolaelhagyás és a funkcionális analfabéták arányát tekintve Románia abszolút bajnok az Európai Unióban. Az okok ismertek: az iskolázatlanság nagyrészt a szegénységgel függ össze, a funkcionális analfabetizmus a 35 éve ötletszerűen „reformált” oktatási rendszerrel. Ezzel elsősorban a szakértők buktak meg, hiszen még a Ceaușescu-korszakban is több esélye volt egy szegény gyermeknek a tanulással feltörni, mint ma.

Ezen az úton nem mehetünk tovább, valamit sürgősen tenni kell. Lehet akár szervezési dolgokkal is kezdeni. Például a három hónapos nyári vakáció megrövidítésével, mert ez szinte a duplája annak, amit a fejlett nyugati országban kapnak a gyermekek, és több gondot is okoz. A 9 hónapos tanévben a tizenévesek napi 6–8 órát görnyednek a padban, és még házi feladataik is vannak, ami embertelen, káros a testi-lelki egészségre, és nem is hatékony a valódi tudás szempontjából. A tanítási időszak meghosszabbításával lazább lenne a napirend, maradna idő más tevékenységekre (szórakozásra, sportra, kultúrára, lötyögésre), és a kevésbé terhelt diák jobban is tudna figyelni az órákon; a tanárok sem fáradnának úgy ki a szellemileg pihentebb, energiáikat délutánonként levezető tanítványok mellett, és a szülőkön is segítene, mert nagyon nehéz a téli, tavaszi és nyári vakációs felügyeletet megoldani évi 21–25 napos szabadságból, főleg ha szakmai továbbképzésre is innen kell áldozni. Lehetne csökkenteni az osztálylétszámot is: így nem az óraszámok növelésével kellene megőrizni a gyermekek fogyása által veszélyeztetett tanári katedrákat, és több idő jutna egy-egy diákra, a felzárkóztatására. Hely van, jóval kevesebben járnak most iskolába, mint 30–40 évvel ezelőtt.

Lényegi változást azonban magán a tananyagon kell eszközölni. Kevesebb elméleti és több gyakorlati tudást kell adni a gyermekeknek, és ami a legfontosabb: el kell érni, hogy minden jegy ugyanannyit érjen az árapataki iskolában is, mint a Mikóban. Így elkerülhető az „elit” iskolák túlzsúfolása és a falvak kiürülése, de még a nyolcadikos záróvizsga is fölöslegessé válik, mert ha mindenütt azonos értékű az 5-ös és a 10-es, akkor a négyévi általános megbízható minősítést ad a gyermekről, ráadásul nem csupán két-három tantárgyon (román, matek, magyar), illetve a vizsganapi (akár gyomorrontás vagy a közlekedési nehézségek által befolyásolt) teljesítményen múlik a továbbjutás. Nem engedhetünk kisvárosnyi gyermeket elveszni évente, mivel az ország legnagyobb ellensége a tanulatlanság.

A szépen felújított bitai iskola, ahova már nem jár gyermek. Albert Levente felvétele