Kórtermi társaim társadalmi betagolódása viszont rendkívül kontrasztos volt. Egyik amputált lábú, urológiai panaszokkal vizsgált páciens apját háborús bűnösként felakasztották. Édesanyja újra férjhez ment, mostohaapja a hároméves fiúgyermeknek a nevét adta, hogy felnőtt korában apja tettei miatt ne viselje ennek ódiumát. Jellemző, hogy amikor vissza akarta szerezni az eredeti apai nevét, a hivatalokban lebeszélték erről. Volt aztán Kádár népéből is valaki. Egykori nagyüzemi művezető. Nosztalgiával beszélt azokról az időkről, a trabantos, wartburgos világról, amikor az NDK-ba, Lengyelországba jártak csencselni, a Trabant kombi hátsó részébe disznószállításra alkalmas ládát ácsoltak, ebben vitték a süldőket a Jászságból a mai Magyarország északi felébe, és miután a háztartási hulladékon felnevelték, az egyiket eladták, s a másik húsa ingyen megmaradt. Beszél a balatoni üdülésekről. A mostani világgal elégedetlen, de mondhatni, passzív: a cukorbeteg, féllábú és urológiai panaszokkal kínlódó társának kommunistaellenes kirohanásait nem kontrázza, csak apatikusan legyint, hogy akik majd a mostaniak helyébe jönnek, azok sem lesznek különbek.

Hogy a kép teljesebb legyen, jó erőben lévő, úgy ötven év körüli férfi is érkezik. Jól öltözött, bőrmellényén fénylő rátétek, energikus, az ágyon ülve sem férhet, nem is marad soká, péntek délután van, s „ezek" — az orvosokra gondol — hétfőig rá sem néznek. Megy haza.

A féllábú szobatárs a klinika épületének belső udvarát bámulja. Minden baja mellett még rosszul is lát, hályog van a szemén. Havi százötvenezer forintért az idősek otthonában gondozzák, amelyet ő diliháznak nevez. Kinn, az óriásplatánok alatt valami föld alatti tartály feketére festett szellőzőkürtőcskéit varjaknak nézi, s azt várja, mikor röppennek fel. Közben „elereszt" egy-egy megjegyzést az apját akasztófára juttatók és ezek mai leszármazottjai címére.

A díszes mellényű újonc erre kijelenti, hogy ő szocialista érzelmű. Nem kedveli, ami ma van az országban, de nem szavaz a Fideszre. Témát vált, s ezt követően elmondja, miféle bajai lennének. Ezek felét orvosai nyakába varrja, mert abban a vidéki kórházban, ahová először jelentkezett, nem gyógyszeres kezelést kellett volna beállítaniuk, hanem azonnal műtéttel kezdeniük. Ha ez megtörténik, akkor ma nem tartana itt — állítja.

Azóta több műtétje volt már, most is vár rá egy súlyos, kellemetlen beavatkozás, de vállalja.

Valamelyikünk megkérdezi, hogy rokkantnyugdíjazása előtt mivel foglalkozott.

— Művész vagyok — mondja.

Senki sem kérdezi meg, hogy milyen művészeti ágban alkot, s a politikai tárgyú diskurzus is félbeszakad, nyilvános egyeztetés nélkül elvarrjuk, mint az orvosok, a vérző ereket.

„ Színt bonts, marha!" — mondják ilyenkor a kocsmai kártyások.

Van-e cigánybűnözés?

És ekkor beugrik a beszélgetésbe a cigánytéma. A borsodi rendőrkapitány leváltása a tét. A gyilkos kórok és a túlélés vagy a halál között állomásozó betegek mindenike a régi és mostani rendszert cifra szavakkal elmarasztaló nyomorék ember, a díszített mellényű, szétszabdalt altestű „művész", a Kádár népéhez tartozó egykori művezető, s természetesen magam is, mind-mind a borsodi rendőrkapitánynak, illetve érte drukkolunk. Már-már hősnek tekintjük, aki az álliberális prüdériára fittyet hányva kimondta, hogy a miskolci bűnelkövetők cigányok.

„Beteg ez a világ" — mondja az egyik férfi a kórteremből, és nem a saját bajaira gondol. Hanem arra az álságos témafelvetésre, amelyet egy szűk, a politikai lét és nemlét határán papoló réteghez tartozók a cigánybűnözés ügyében összehordanak, s a rasszizmust, nacionalizmust, kirekesztést, a „másság" kultuszát propagálják. A jelenlevők betéve tudják a cigány gyilkosságok kataszterét, a lányokon, asszonyokon, gyermekeken elkövetett erőszakot, a tanárveréseket, diákveréseket, a betöréseket, fosztogatásokat, lincseléseket, autófeltöréseket, és ezek a leszázalékolt, roncsemberek politikai krédóra és pártállásra való tekintet nélkül mondják, hogy ha továbbra is képmutatással takargatja a kormányzat ezeket a tömeges, a társadalom egészére nézvést rendkívül veszélyes cselekedeteket, akkor Magyarhonban nagy baj lészen. Mert egyeseknek nagyobb gondjuk a turulszobor elröptetése, mint a társadalmi együttélés ellen elkövetett magyarellenes merényletek.

És akkor a kórteremben mi még nem tudtunk a veszprémi borzalomról, amely máris bejárta a világot.

Hazaérkezésem óta szokásból vagy bizonyos információk alapján kérdezik: Hogy vagy? — Jól — mondom a rutinos választ, de elsősorban nem a magam egészségi állapotára gondolok, hanem arra, hogy nálunk azért még nem fajultak el ennyire a dolgok, s a román sajtó (a hazai magyar orgánumok egy részével ellentétben, amelyek finomkodva, amúgy pestiesen kerülgetik a veszprémi tragédiát) kimondja, hogy magyar cigány bűnözők gyilkoltak meg egy román férfit, és ők sebesítettek meg életveszélyesen egy szerb és egy horvát kézilabdázót.

Így fest egy, a társadalom keresztmetszetét átvilágító budapesti/magyarhoni gyorskép.

Ha így megy tovább, akkor nemcsak a gazdasági csődbe pusztul bele ez a jobb sorsra érdemes ország.

Én azért a kórtermi roncsemberek ki nem nyilatkoztatott szövetségében hiszek: bőrszínükre való tekintet nélkül a lehető leggyorsabban ki kell róni rájuk a legsúlyosabb büntetést, s elrettentésképpen közhírré kell tenni, hogy gyilkosokat, tolvajokat és rablókat nem tűrünk meg magunk között — akár cigányok, akár magyarok, akár más nációhoz tartozók.