Végül is a vádlottak védekezhetnek azzal, hogy az egészségügy anyagi gondokkal küzd, és mivel jobban spóroltak a „menthetetlennek” számító betegeken azzal, hogy nem adtak nekik gyógyszert, az életképesebbek esélyét javították. (Ezért az egészségügyi miniszter titokban még ki is tüntethetné őket.)

Enyhítő körülmény lehet számukra, hogy még az is megtörtént: az intenzív osztályra kerültek között voltak, akik megmaradtak. Ezért Bukarestben az az új anyósvicc járhatja, hogy azt mondja a vő: Anyósom olyan beteg volt, hogy a Pantelimonba került intenzív osztályra, és mégis életben maradt.

Vigaszként gondoljunk arra, hogy amikor valaki megszületik, abban a pillanatban elkezdődik számára a visszaszámlálás, mert ahogy a pap is mondta egy temetésen: „Mindenki meghal, tán még én is egyszer.” Csak egészség, szerencse, és idő kérdése az egész.

A bukaresti kórházban történtekhez hasonló megoldások már az ókori Spártában is dívtak, ahol a beteg vagy gyenge csecsemőket, akikről látszott, hogy nem lehet jó katonát faragni belőlük, ledobták a Tajgetosz-hegyről a szakadékba, így nem kellett a felnevelésükkel bajlódni. Ezért (is) voltak erős, fájdalmat és félelmet nem ismerő katonáik. A történészek kiderítették, hogy nem pontosan ez történt, és a Tajgetosz-legendának az alapja az, hogy a gyenge, beteg vagy felesleges gyerekeket sorsukra hagyva „csak” kitették a város falain kívül. „Szerencséjükre” a rabszolga-kereskedők összeszedhették őket és így életben maradhattak.

A nácizmus idején, 1939 körül is történt ilyesmi, amikor a hitleri hatalom úgy döntött, hogy a gyógyíthatatlannak számító krónikus betegeknek, a fogyatékkal élőknek vagy pszichikai-mentális betegségekben szenvedőknek „felesleges élniük”. Az akció hivatalos neve Aktion T-4 volt. A betegeknek addig csökkentették a gyógyszeradagját, amíg el nem hunytak. Aztán ez a módszer biztosan túl lassúnak tűnt, ezért inkább átálltak a halálos injekciókra, majd elgázosítottak kb. 200 ezer embert. A Pantelimon kórház még nem jutott el eddig a szintig, de idővel, ha nem derülnek ki a „turpisságok”, lehet, hogy ez következett volna, persze sokkal humánusabb módon, mondjuk például aranylövéssel (kábítószer-túladagolással).

Máshol is történtek a bukarestihez hasonló esetek. Például Magyarországon egy kedves nővér (fekete angyal) orvosi utasítás nélkül adott be egy súlyos rákbetegnek injekciót, aki nem sokkal később meghalt. Az esetből feljelentés lett, és a nyomozás folyamán az ápolónő azt vallotta: körülbelül 40 esetben adott be orvosi utasítás nélkül különböző szereket súlyos betegeknek, akik közül többen meg is haltak. Kiderült az is, hogy nem a „gyászló örökösökkel” összejátszva, a családok által juttatott előnyökért cserébe „gyógyított” halálos szerekkel. Nem ölni akart, csak a betegek szenvedését akarta enyhíteni, ugyanakkor elismerte, hogy a szerek elősegíthették a betegek halálát. Végül jutalmul 11 évet kellett börtönben töltenie.

Az anyagi haszonszerzés vádja a két bukaresti letartóztatott orvosnő esetében sem merült fel. Az emberek általában egészségük és életük megmentése érdekében hoznak anyagi áldozatot. De lehet, hogy vannak olyanok is, akik fizetnének azért, hogy vége legyen szenvedésüknek, életüknek. Az öngyilkosságot az egyházak elítélik, de ha valakiknek jó információik voltak arról, hogy a Sfântul Pantelimon Kórházban könnyen megszabadulhatnak az életüktől, és nem akartak annak saját kezűleg véget vetni – ha nem lepleződnek le a Pantelimonban történt esetek –, csak be kellett volna vonulniuk a kórházba. Ott könnyedén megszabadulhattak volna nyűgös életüktől, és nem kellett volna harcolniuk az eutanázia – a halál meggyorsítása a beteg kívánságára vagy beleegyezésével – törvényesítéséért sem.

Fotó: Facebook / Spitalul Sfântul Pantelimon