Amikor a Megyei Tükörhöz került – hej, Dali Sándor igazán értett a toborzáshoz! – már túl volt az első kötetén, a híres-neves Forrás-sorozat második vagy talán harmadik-negyedik nemzedékének tagjaként, s ifjonti elbeszéléseivel úgy robbant be az erdélyi magyar irodalomba, mint üstökös szokott a sötét égboltozaton. Ne tűnjék túlzásnak az égboltozat minősítésként való használata, mert az volt az az évtized, amikor tényleg felragyogott a hazai magyar irodalom csillaga, s ennek egyik része volt a nagyon fiatal Vári Attila jelentkezése is.

Milyen megrázó most azt leírnom, hogy Vári Attila elhunyt. Azt, hogy 1946. március 3-án született Sáromberkén, s 78 éves korában, 2024. augusztus 10-én meghalt. Prózaíró, költő, esszéíró, publicista. Több mint harminc kötet szerzője. Közöttük jó pár regény, versgyűjtemény, elbeszéléskötet.

Valahány írásából nem csupán a világra való őszinte rácsodálkozás olvasható ki, de meglep az a közvetlenség, legtöbb alkalommal a bensőségesség, ahogyan az olvasót megszólítja, magához édesgeti. Az az anekdotázó, sokszor humoros jókedv árad legtöbb alkotásából, ami a hozzá társuló olvasót el tudja gondolkodtatni, magával tudja ragadni. A szerkesztőség folyosóján vagy valamelyik helyiségében, akár a Sugás-vendéglő messzi tájakon is ismert hosszú asztalánál sok olyan történet elhangzott, amelyek aztán kibontva, tanulságokkal felvértezve visszaköszöntek Vári Ata valamelyik írásában. A szó talált, Darkó Zsigmond főorvos úr, a legfőbb hely birtoklója olyan marosvásárhelyi esetekkel rukkolt elő, amelyeket a főiskolán, illetve a nagykórház orvosaként hallott, és sok ezekből az ugyancsak marosvásárhelyi kötődésű ifjonc tollforgató varázslatos boszorkánykonyháján elbűvölő elbeszélésekké, sőt, regényekké növekedett.

Persze, történetmesélés vonatkozásában a fiatal író nem ment a szomszédba, szállította maga is bőven az általa megélt, kitalált vásárhelyi történéseket, s összeforrasztva azokat születtek meg aztán a remekművek. A szeretett kis- vagy nagyváros olyan terület, témahordozó volt, lehetett számára, mint Mikszáth Kálmánnak az országgyűlés. Demény Péter emlékező bejegyzésében le is írta, hogy „Mikszáth büszke lett volna Vári Attilára.” Bogdán László, akihez talán legközelebb állt nem csupán írói mikéntjében, de életformájában is, többek között ezt mondja róla a Bárka című lap egyik, 2005-ös számában: „Noha próbálkozott a kezdetektől nagyobb formákkal, Vári tulajdonképpen évtizedekig tárcaíró maradt, hosszabb elbeszélései is egymásból kinövő tárcák”. Ha valaki emlékszik, az bizonyíthatja, hogy a Megyei Tükör szépirodalmi jellegű írásai között jelentős helyet foglaltak el a tárcák, a tárcarovatba bekerülni nem volt könnyű, ha már olyanok művelték, mint – mások mellett – Vári Attila.

Nem töltött sok időt a Tükörnél. A televízió magyar adásához került, sok emlékezetes műsort szerkesztett, de aztán a csángókról, Lakatos Demeterről készítendő televíziós elképzelése meghiúsult. Meghiúsították. Megfigyelt lett és megbélyegzett. S ott sújtották, ahol a legjobban fájt: közlési jogát megvonták, könyveit a könyvtárakból és könyvesboltokból kitiltották, be is zúztak közülük, évekig úgynevezett szabadúszó volt, s bár két alkalommal is elnyerte a Román Írószövetség díját, kénytelen volt 1983-ban Magyarországra menni. Menekülni.

Egymás után jelentek meg írásai, kötetei, a MaFilmnél, majd a Film, Színház, Muzsika című folyóiratnál dolgozott, egy alkalommal, még 1990-ben országgyűlési képviselőnek is jelölték, a Prima Primissima díj várományosa is volt, végül Prima díj lett belőle. Az elismerések nem maradtak el, államiak és szakmabeliek egyaránt érkeztek, talán a legjelesebb a József Attila-díj volt.

Sokan feltehették neki a kérdést. Miért? Miért ment el? Még 1986-ban, a Mozgó Világban írt méltatásában erről így szól Berkes Erzsébet: „Miért telepedett át? Nem ildomos hasonló kérdést feltenni senkinek sem, hiszen hallgatólagosan vállalt meggyőződése az, hogy kinek-kinek szabadságában áll boldogulása útját választani – persze a lehetőségek tudomásul vétele mellett.”

Újabb kérdést feltenni immár tárgytalan. Vári Attila erdélyi magyar író számára elérkezett a végső, a véges nap. A Megyei Tükör hajdani szerkesztőségében aránylag kevés ideig szolgált, de annak hírnevét mindenkor erősítette. Mert azért egy icipicit szentgyörgyinek is tartotta magát.

Péter Sándor