Furcsa világot élünk mostanság, mert bár trend az újrahasznosítás, mégis annyi minden kerül a szemétbe, hogy azt emberi ésszel felfogni már-már képtelenség. És most nem bizonyos dolgok értékének nem ismeréséről szólnék, a világháló telis-tele van olyan hírekkel, hogy több száz dollár/euró értékű tárgy került elő a szemétből, mi több, kukabúvár-mozgalom néven olyan törekvés is szárnyra kapott, melynek hívei céltudatosan a szemetesekben turkálnak, hogy olyan dolgokat keressenek, amelyek továbbra is szolgálhatják az emberiséget. A mozgalom nálunk sem ismeretlen, bár kissé más formában dívik, honi hívei inkább a megélhetést tartják szem előtt, semmint az emberiség szolgálatát, s ennek következményeként a kirámolt tartalmú szeméttároló mindennapos látvány jobb sorsra érdemes városunkban. Fotók is megjelennek róluk időnként bizonyos arra szakosodott oldalakon, akár olyanok is, melyek a tett elkövetése közben készültek, a felvételek kísérőjeként megszámlálhatatlan hozzászólással, melyek zömének lényege: lám-lám, ismét nem végzi kötelességét az arra hivatott szerv vagy szolgálat. Hogy ilyenkor egy piciny kis lépést még meg kellene tenni, az ritkán jut eszébe fényképezőnek, kommentelőnek egyaránt: nevezetesen az, hogy azonmód értesíteni kellene az illetékeseket a szabálytalanságról. No de a polgári öntudat nem iskolai tantárgy, hát nincs is ahonnan tudomást szerezzen róla az egyszerű halandó.

Ócskavastelepre kalauzoltam volna a kedves olvasót, de elkalandoztam az újrahasznosítás elmélete és gyakorlata közti különbség felmutatása felé, térjünk hát vissza a tárgyra. Felmérhetetlen kincsesbánya tud lenni egy ilyen lerakat, legalábbis annak, aki a rozsdahalomban képes az értéket meglátni. Néha történetek is kikerekednek így, mint a Honvédemlék egykori kerítéséé: a 20. század elején, mikor még vásártér volt a mai Erzsébet park helyén, kovácsoltvas térválasztó övezte az oroszlános emlékművet, mely a tér parkosítása után fölöslegessé vált, elbontották hát, az elemeket valahol, egy udvar félreeső zugában tárolva. Amikor az 1950-es évek végén Kökösben a Gábor Áron elestét megjelölő emlékművet felállították, szerencsés módon valakinek eszébe jutott a hányódó vaskerítés, kiszállíttatták hát oda, hogy a három kőtömbnek védelmet nyújtson. A kor szokása szerint kalákában készült el az emlékmű, a vaskerítést is helyiek állították fel, néhány elemére azonban nem volt szükség, azokat az egyik mester hazavitte. Halála után örökösei eladták a bennvalót, a vásárló pedig a néhai gépész sok felgyűlt vasholmiját az ócskavasba szállította. Régebb szokásuk volt a múzeumi alkalmazottaknak az ócskavastelepeket alkalmanként bejárni, így talált rá a csernátoni skanzen lelkes őre, Pali bácsi a kerítés­elemekre, meg is mentette azokat.

Manapság már másféle kincsek kerülnek az ócskavasba, muzeális érték csak elvétve, hétköznapi annál gyakrabban. Mert például a kézi húsőrlő igazán nem nevezhető kincsnek, használati tárgynak is egyre ritkábban, kikopott már a háztartásokból, lassan a falusiakból is, csak az olyan megátalkodott gyűjtők látják benne az értéket, mint Beke Ernő bácsi. No meg az ócskavastelep mindenes alkalmazottja, Attila, aki összeszedte a telepre kerülő húsőrlőket, egyfajta minikiállításként egy polcra helyezve fel a konyhák egykor nélkülözhetetlen kellékeit. Szép látványt mutatnak így, egymás mellé illesztve, szomorút is ugyanakkor: egy letűnt kor múló emlékét.

Fotó: Váry O. Péter