Ki egyedül mondja, szinte magában, ki családja körében, ki a gyülekezetben halkan mormolva vagy éppen a szószékről prédikálva – aligha él olyan ember a Kárpát-medencében, aki ne ismerné, aki életében legalább egyszer ne ejtette volna ki e szavakat. Civilizációnk egyik legrégebbi, legismertebb fohásza ez, melynek ereje mindent elsöprő, szimbolikus jelentéstartalma pedig alighanem végtelen.

Hagyománnyá vált mifelénk is, hogy Szent István napján a templomi búcsúk, körmenetek, szentmisék, tűzijáték és őrtüzek mellett kenyérszentelés is helyet kap az ünnepi programok sorában – tegnap este Sepsiszentgyörgyön is zajlott hasonló közösségi rendezvény, melyen a keresztény egyházak képviselői és világi elöljárók is jelen voltak. S noha néprajzkutatók, lelkészek és történészek szerint a Szent István-napi kenyérszentelés nem esik egybe a hagyományos keresztény új kenyér ünnepével, amelyet a reformátusok augusztus utolsó vasárnapján tartanak, mi több, ezt a motívumot a kommunista hatalom éppen azért igyekezett ráépíteni augusztus 20-ára a 20. század második felében, hogy új tartalommal tompítsa az erőteljesen egyházi, nemzeti jelleget, a megemlékezések keretében helyet kapó rítus arra mindenképpen jó, hogy újfent és talán erőteljesebben ráirányítsa figyelmünket mindennapi eledelünkre és arra, hogy miként viszonyulunk testi és lelki táplálékunk kérdéseihez.

Például arra, hogy megdolgozunk-e érte, vagy csak elvárjuk, hogy asztalunkra kerüljön? Maradt-e még valami a bencések jelmondatából, az ora et labora, az imádkozzál és dolgozzál felszólítás szellemiségéből napjainkban? Hittel kérjük-e mindennapi kenyerünket, vagy úgy gondoljuk, kijár az nekünk? Elfogadjuk-e azt, amit a protestáns munkaetika vallott, hogy nem csak rajtunk áll mindennapi betevőnk megteremtése, hanem az isteni ajándék is? Hogy nem elég a szorgalom, kell mellé az áldás? Képesek vagyunk-e megbecsülni azt, vagy értéktelennek tekintjük, pazaroljuk? Felmérjük-e annak a súlyát, hogy miközben mi esetleg azon háborgunk, ha megégett a kenyér héja, az ENSZ adatai szerint 2023-ban több mint negyedmilliárd ember éhezett a Földön? Akarunk-e ünnepelni, vagy képtelenek vagyunk elszakadni gondjainktól, bajainktól? Szeretünk-e együtt lenni, vagy visszahúzódunk sötét sarkakba? Észrevesszük-e a kovászban, kenyérben rejlő csodát, vagy liszt és víz élettelen halmazát látjuk csak? Tudunk-e tiszta szívvel hálát adni a kenyérért, vagy megmérgezi annak ízét lelkünk háborgása? Belátjuk-e, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hogy táplálékra nemcsak testünknek, de lelkünknek is szüksége van?

Milyen jó lenne, ha ezek a kérdések nem csupán Szent István-napi kenyérszenteléskor vagy új kenyér ünnepén kerülnének a figyelem középpontjába, hanem hétköznapokon is! Ha akkor is hálásak tudnánk lenni testi és lelki táplálékunkért, amikor rohanunk, amikor elégedetlenkedünk, amikor bosszúsak vagyunk, mérgelődünk, aggódunk. Mennyivel jobb hely lenne a világ, ha mindennapi kenyerünk fogyasztása tényleg alkalom lenne a mindennapi hálaadásra!

Fotó: Albert Levente