Sepsiszentgyörgy hetvenes éveinek, a város átalakulásának fotós krónikása, emberi portrék utolérhetetlen alkotója. Bortnyik Györggyel, a hajdani Megyei Tükör fotósával a magyar fotográfia napja előtt beszélgettünk a sötétkamra misztikumáról, bolyongásokról az aranybányában és a kalandról, amely során az ösztönös fényképész profi fotóssá vált.
– Gyermekkori vagy később jelentkező hobbi a fotóval való megfertőződésének története?
– Bőven gyermekkori, gyakorlatilag ugyanis negyedik osztályos korom óta fényképezek. Marosvásárhelyen vakációztam a nagybátyámnál, aki egyszer bevitt egy amatőr fotólaborba, amely a vállalatánál működött. Beléptem a sötétbe, és egy életre megfogott annak a misztikuma, ahogy a semmiből, a fehérből kezdett előjönni valami. Máig emlékszem: egy csoportkép volt. Miután hazamentem Kolozsvárra, fából megcsináltam az első nagyítógépemet, az ócskapiacon vettem egy régi, rossz fényképezőgépet. Édesapám beszerzett valahonnan egy fotós könyvet, volt otthon valahonnan egy Babybox nevű, gyerekeknek való fényképezőgépecske is, azt odaadta nekem, azzal kezdtem fotózni. Egy fényképész ismerősünkhöz vittem előhívni az első filmet. Vegyszereket is be kellett szerezni valahonnan, egy másik ismerősünk az egyetemen dolgozott a kémia szakon, leírtam neki a vegyszerek nevét, egy fotós könyvből olvastam ki a receptet. Csináltam egy mérleget is, amelyet addig alakítgattam, míg tizedgrammokat is tudtam mérni vele. A református kollégiumba, a későbbi Ady–Șincai-ba jártam iskolába, az osztályban megmutattam a fiúknak a fotós dolgaimat, néhány ötödikes-hatodikos gyerekkel rövidesen meg is alakítottunk egy fotós önképzőkört. Hatodikosokként már rendeztünk osztályon belüli fotókiállítást, elkezdtem járni a városi pionírház fotókörébe is, egy országos versenyen második díjat nyertem egy Borszéken készült kőfejtéses képpel. Az oktató azt mondta, ha nem vagyok magyar, első díjat kaptam volna. Egyúttal az első útmutatást is megkaptam a jövőre nézve.
Sütő András és Kányádi Sándor. Bortynik György fotói
– Életpályának, megélhetésnek is megfelelőnek tűnt a fotózás?
– Bár diákkoromban érettségi képek gyártásával már kerestem annyit, hogy egyik évben az öcsém és a magam számára is abból vásároltuk meg az iskolai egyenruhát, amikor pályát kellett választani, mégis geológia szakra felvételiztem az egyetemen. Diplomázás után Máramarosba, az erzsébetbányai aranybányához helyeztek ki gyakornok mérnökként, és kezdetben azt is nagyon élveztem. Fotósként is. Felhagyott járatokban bolyongtam, fotóztam, bár figyelmeztettek, hogy veszélyes dolog, bármikor beomolhat. Így fedeztem fel viszont egy 50 ezer tonnás aranyérceret, a tárnát aztán tíz év szünet után felújították, megkezdődött a kitermelés. A főnököm azonnal felemelte a fizetésemet a pályakezdő 1300 lejről 1850-re, ez volt az egyfajta felfedezői jutalék.
– A jól fizetett, reményteljes mérnök miért hagyott fel mégis tisztességes foglalkozásával, és vágott bele otthonától több száz kilométerre egy bizonytalannak látszó másik pályába. Mi szél fújta Sepsiszentgyörgyre?
– Engem igazából soha semmi nem érdekelt a fényképezésen kívül, a fotózás mindent vitt. Amire leszereltem az egyetem utáni hat hónapos katonaságból, megalakultak az új megyék, és minden megyében létrehoztak egy pártlapot. Így indult el Kovászna megyében a Megyei Tükör, ott volt egykori osztálytársam, Tömöry Péter, Zsehránszky István és Kisgyörgy Tamás is, akivel még Kolozsvárról ismertük egymást. Ismertek, tudták, hogy fotózom, akkorra már néhány kiállításon is részt vettem. Ők ajánlottak be Dali Sándor főszerkesztőnek, akinek ugyan volt már egy fotósjelöltje, de őt rövidesen elvitték katonának. A váltáshoz az is hozzájárult, hogy nem sokkal korábban kis híján magam is áldozata lettem egy bányaszerencsétlenségnek, egy leomló fal halálra zúzta az előttem haladókat, engem a légnyomás mentett meg, amely hátralökött, így csak a lábam szorult a kőzet alá.
Tisztára suvickolt cipők ünnepe
– Felkészültnek érezte magát az új hivatásra? A napi sajtófotózás ugyanis egész más, jóval több a hobbiszintű fényképezkedésnél…
– Visszagondolva, magam is csodálkozom a bátorságomon, hiszen addig mindent ösztönösen csináltam, ami a fotózást jelentett, igaz, hogy közben némi gyakorlati tudásra is szert tettem. Az első riportfotózásom helyszíne Előpatak volt Czegő Zoltán társaságában, mondhatnám azt is, hogy az volt a vizsgamunkám, hiszen addig sem Dali nem tudta, sem jómagam, hogy mire is vagyok képes. A dolog nagyon jól sikerült, Dali is meglepődött az előpataki anyagon. Az volt az első igazán sajtós munkám, amely újságban is megjelent. De továbbra is változatlanul ösztönből műveltem a fotózást, soha nem éreztem a munkaszerűen elvégzendő kötelező feladat súlyát. A havi munkához kapott havi filmmennyiséget egy-két munka alatt elfogyasztottam, utána a saját pénzemen vettem filmet, mert nekem fényképeznem kellett. Mindenhol fotóztam, bármerre is jártam, akkor is, amikor nem volt nálam gép, olyankor a szememmel rögzítettem, amit érdemesnek találtam. Megkerestem, rendre meg is találtam „a képet”, akár az aratási riport közepette az eső elől menekülő emberekben is. Megcsináltam, mert élveztem a pillanatot. Az újságíró kollégák szerettek velem járni terepre, azt mondták, elsősorban a hozzáállásom miatt jó velem dolgozni. Mintegy 15 ezer negatívom gyűlt össze, három éven át digitalizáltam őket, mielőtt odaajándékoztam a Székely Nemzeti Múzeumnak.
Kommandó örök tele
– Előfordult, hogy menekültek az objektívje elől?
– Nekem rendszerint megállt a fotóalany, de egy hetei riport során érthetetlen jelenséggel szembesültem. Mentem a fényképezőgéppel, a nagy teleobjektívvel a nyakamban a cigányok lakta faluban, és azt láttam, hogy az emberek jönnek ki a házakból és mennek előttünk. Ha megálltunk, ők is megálltak, ha elindultunk, ők is továbbmentek. A végén már legalább ötvenen haladtak így, de képtelenek voltunk közelebb kerülni hozzájuk. Végül egy nyomorék, mozgásképtelen – tehát menekülni nem tudó – seprűkötő mondta el, hogy járt ott korábban egy külföldi csoport, végigfényképezték a falut, az anyag meg is jelent valami olasz lapban, azt követően a szekusok kimentek Hetébe, végigverték a teljes lakosságot, nehogy hagyják még egyszer lefényképezni magukat.
A nagy kedvenc: Bitai Barabás teleki gazda
– Hogyan készültek a hetvenes években az egyedi, azóta legendássá váló légi felvételei?
– Dali Sándor intézte el, hogy felmehessek az egyik permetező repülővel. Egyszemélyes gép volt, a pilóta leszedte az oldalajtót, beakasztottam a lábam a szárnytraverzekbe, hogy a kezem szabadon maradjon, derékig kihajoltam, úgy fényképeztem. Igazi reveláció volt, ahogyan fentről tisztán lehetett látni az utcák rendjét, a város szerkezetét. Nagyon élvezetes volt a könyvtár mögötti park – a régi vármegyeháza parkja – gyönyörűen kirajzolódó képe. Valóban egyedi képanyag lett belőle. Azokban az években a megye akkori 120 helyisége közül csak Bodzafordulóról nem készítettem képeket, és nagyon örülök, amikor arról értesítenek a múzeumból, hogy különböző falumonográfiákhoz kérik, használják a képeimet.
– Sepsiszentgyörgy központjának meg-, illetve lebontása idején volt a Megyei Tükör fotósa, képei ma már dokumentumként őrzik az arculatrombolás emlékeit. Hogy élte meg azt a rengeteg emberi fájdalmat okozó periódust?
– Elsősorban abban a tekintetben rázta meg bennem a vészcsengőt, hogy sürgősen rögzítenem kell, ami még megmaradt. Ilyen volt például a Sugás Áruház környéke, szinte ösztönösen fényképeztem le az elöl még álló házakat, mögöttük a már épülő tömbházakkal. Van egy nagyon érdekes képem, ahol már csak a kapu áll valahol a Váradi József utca aljában, előtte egy öregasszony. Talán tíz éve érkeztem a városba, ezért aztán remélem, megbocsátható, hogy érzelmileg nem viselt meg annyira az átalakulás, mint a helybelieket. Külön, pusztán felfedezési szándékkal soha nem jártam be a várost, viszont így is van például képem a vártemplom mögött feltárt tömegsírról.
Csúcsforgalom a szentgyörgyi parkban
– Váratlanul mégis félbeszakadt a sajtófotós karrier. Mitől került tiltólistára?
– Igen, 1977-re Bukarestben rájöttek, hogy nem vagyok megbízható káder, miután mindkét testvérem nyugaton élt. Constantin Stanca elvtárs, a megyei propagandatitkár is behívatott, bárhová akarsz menni, mondta, mindent elintézünk, de a lapnál nem maradhatsz. Előzetesen sok jó képet készítettem az érettségiző lányáról… Jó, mondtam, akkor adjátok meg nekem az iparengedélyt gyermekfotózásra. Megkaptam, Uzonban nyitottam egy kis fotóüzletet, külsősként továbbra is készítettem képeket a Megyei Tükörnek, csak éppen belső munkatárs nem maradhattam. Az elkövetkező években dolgoztam a színházban, majd az IMASA-ban, ott fotós eszközökkel elkészítettem egy kapcsolószekrény robbantásos rajzát, mindenki a csodájára járt. Aztán 1987-ben gyakorlatilag felszólítottak, hogy menjek ki Németországba és soha többé ne jöjjek vissza. Némi gondolkodás után nem vitatkoztam a szekusokkal, bár ha tudom, hogy két év múlva vége lesz a Ceaușescu-érának, talán kihúzom még azt a kis időt.
Kiskászoni pihenő
– Milyen ma a kapcsolata a szülőfölddel, a háromszéki emberekkel? A háromszéki fotósokkal…
– Évente többnyire egy alkalommal, de hazajárok. Azt szoktam mondani, 11 hónapig vegetálok ott, hogy egy hónapot élhessek itthon. Egy csomó ember időközben elment, mert hát az élet olyan, hogy meghalnak az emberek. A Sugás vendéglőben éveken át volt egy asztalunk, ahol délben népes társaság gyűlt össze, az vonzó pont volt, most pedig annyira rémes, hogy egyre kevesebben maradunk. A mai fotósokkal többnyire a Facebookon tartom a kapcsolatot, ismerem őket, ők is ismernek engem, miközben alig vannak már korombeli kollégák. Minden évben részt veszek a magyar fotográfia napján a központi parkban rendezett kiállításon. Mint annyi minden másban, a fotózásban is hihetetlenül felgyorsult minden. Átalakult a technika, ezáltal átalakultak a stílusok, és én élvezem a digitális világot. Önmagában azt a jelenséget is, hogy mindenki naponta ezerféle képet csinál, amelyek aztán éppúgy tűnnek el, ahogy megszülettek. Persze egy-egy hasonló pillanatból is kialakulhat valami örök érvényű, örök értékű, bár többnyire nem ebből az igényből nő ki ez a rengeteg kép, az emberek többnyire azért fényképeznek, mert lehet. Néha a pillanat, néha a dokumentációs igény késztet mindannyiunkat fotózásra.
Kézdivásárhely cipészmestere
– Milyen viszonyban van a régi képeivel?
– Sokszor előveszem őket, és annyi, de annyi szépet látok bennük. Éveken át tíz kiló negatívval vándoroltam a világban, aztán ezt a 15 ezer negatívot három éven át napi nyolc órában digitalizáltam. Az utóbbi időben nekifogtam felpakolni őket a közösségi oldalakra, sok esetben újraértelmezve, újravágva... Ilyenkor újraélem az egészet, néha új képet készítek a régiből kivágásokkal, élesítésekkel vagy épp kicsi elmosással. Hallottam már, hogy ez nem is fotóművészet. Én azt mondom, hogy photoshop-művészet. Te csináltad az elsőt, belőle a másodikat, harmadikat, mindegyik más lesz, ugyanaz, mégis más: színesből fekete-fehér, feketéből szépia. Akár az életünk.
Élettársak
Bortnyik György
Kolozsváron született 1943. március 13-án. Iskoláit szülővárosában az Ady–Șincai Líceumban végezte, 1966-ban diplomázott geológusként a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Első munkahelye az erzsébetbányai aranybánya, onnan került 1969 elején a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilaphoz fotósként, ahol 1977-ig dolgozott. Utána a szentgyörgyi színház, gép- és gépkocsialkatrész-gyár (IMASA), az árkosi Agronómusok Háza következett. 1987-ben távozott Németországba, Würzburgban él. Díjak: TETUK-pályázat, 2. helyezés a feleki gömbkövekről készül sorozattal (1965). Tárlatok, kiállítások: Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Kovásznán, Szegeden, Würzburgban. Könyvek, albumok: Háromszéki sajtófelvételek (1968–2003), Így láttam Háromszéket: A 70-es évek (2008), Változó helyek árnyai (2008). Nős, három gyermek apja.
