‒ Honnan jött a vonzódás a néprajz iránt?

‒ Családi könyvtárunkban volt egy, a magyar népről szóló, képeket is tartalmazó néprajzi tárgyú Bartucz Lajos-könyv, amelyet édesanyámmal együtt szívesen nézegettünk. Az iskolában osztályfőnökünk, Kónya Ádám hívta fel a figyelmet a faragott díszítésű székely kapukra és fatornyokra. Jóska bátyám menyasszonyával, Olosz Ellával, a képzőművészeti egyetem textilszakos diákjával részt vett egy Szent­imrei Judit tanárnő vezetése alatt folyó, a moldvai csángók körében szervezett tanulmány­úton, amelynek élményanyagát számos fényképpel és az ottani hímzéstechnika öltéseit reprodukáló csodaszép albummal tette csábítóvá. Egyetemistaként budapesti néprajz szakos egyetemistákkal, így Kósa Lászlóval és Szemerkényi Ágnessel is megismerkedtem, elkísértem itteni gyűjtőútjukra is. Mindezek az élmények bennem is kialakították a népi kultúra iránti érdeklődést.

‒ Miért választottad a magyar nyelv és irodalom szakot a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen?

‒ Lehetett a családban egy ki nem mondott vonzalom a szó, az írás művészete iránt, mert az iskolában tanultak közül a magyar irodalom állt a legközelebb hozzám. József bátyám is magyar szakot végzett, és én is azt választottam.

‒ 1967-ben végeztél, s rá kilenc évre doktoráltál Budapesten. Mi a magyarázata, hogy a disszertációt néprajzból írtad?

‒ Magyarországi barátaim hatására, részben nekik segítve, két faluba is kiszállva kezdtem érdeklődni az ottani öregektől egy kérdőfüzet hiányzó adatai iránt. Ekkor történt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum éppen ott ásatást folytató igazgatója felfigyelt rám, és felajánlotta az intézmény megüresedett néprajzi muzeológusi állását. Nem rendelkezvén néprajzi szakképesítéssel, de már a múzeum évkönyvében néhány rövidebb tanulmányt publikálva, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán elfogadták jelentkezésemet a doktorátusi képzésre mint a szakképesítés egyfajta módozatára, ami folytán rövidebb időszakokon át órákat hallgattam, vizsgáztam, és A gyermekkor néprajza Esztelneken címmel doktori dolgozatot nyújtottam be. Erre summa cum laude értékelést kaptam.

‒ Újabb mérföldkő 1968, amikor egyévi csíkcsicsói tanítás után a tanári pályát felváltottad a muzeológus beosztással. Megérte?

‒ A Székely Nemzeti Múzeum egyik vonzerejét a Kós Károly tervezte szép, látványos, reprezentatív épületének és tekintélyes múltjának köszönheti. Meg aztán gazdag történelmi, néprajzi, természetrajzi és művészeti gyűjteményeinek, kiállításainak is, amiből a sepsiszentgyörgyi gyermekek is kapnak ízelítőt iskolai látogatásaik alkalmával. Magam, néprajzi érdeklődésemből kifolyólag, előkelő munkahelyként képzeltem el. Mondtam is Laci bátyámnak, hogy szeretnék ott dolgozni, mire ő viccből azt mondta: „Csak nem akarsz múzeum­egér lenni?” Örömmel fogadtam az igazgató úr választását, a muzeológusi állást, amely keretében húsz éven át dolgoztam ‒ tegyem hozzá: jókedvvel.

‒ És ekkor jött a változás, azaz az 1989-es év. Hogyan tovább 1990-ben, amikor megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság?

‒ Az 1989. végi rendszerváltás értelem szerinti problémául vetette fel annak az átgondolását, hogy milyen intézményre van szüksége a magyarságnak. A férjem (Demény István Pál irodalomtörténész, etnográfus (1949–2000) ‒ szerk. megj.) meg én egy magyarságtudományi kutatóintézet létrehozását szerettük volna javasolni. Péntek János a néprajzi tanszék megalapítását kezdeményezte és valósította meg. Zakariás Erzsébet és Pozsony Ferenc a fiatalság számára kívánt egy néprajzi társaságot megteremteni. Meghívottként ennek megtervezésében Tánczos Vilmos és jómagam vettünk részt, s ez az elképzelés vezetett a Kriza János Néprajzi Társaság megalapításához. A Kriza János Néprajzi Társaság vezetését a két kezdeményező, Pozsony Ferenc és Zakariás Erzsébet vállalta fel.

‒ Hol jelentek meg első írásaid?

‒ A Megyei Tükörben és az Alutában. Legelőször Balázs Ferencről, majd a népi táplálkozásról, viseletről írtam terjedelmes újságcikket, aztán a múzeum évkönyvébe, az Alutába a múzeum csempegyűjteményéről, majd a sepsiszentkirályi gyűjtögető gazdálkodásról, benne a vadrózsabogyó feldolgozásáról, valamint a bodzafordulói románokról megejtett megfigyeléseimről.

‒ Mi volt a doktori disszertációd témája, mikor jelent meg kötetben?

‒ A doktori disszertációmban az esztelneki gyermek­élettel és gyermekjátékokkal foglalkoztam. Ehhez az ötletet a Jóbarát című gyermekfolyóirat szervezte, a sepsiszentgyörgyi múzeum gyűjteményébe bekerült, mintegy 4000 játékszert és számos játékleírást tartalmazó népigyermekjáték-gyűjtemény adta. Kíváncsi voltam ‒ egy falu példáján ‒, hogy milyen élet rejlik a játékok sokasága mögött. Jó szempontokat sugallt e témához Kresz Mária kalotaszegi gyermekéletről írt műve. Dolgozatom nyomtatott változatát a Kriterion Könyvkiadó 1980-ban csaknem 500 oldalas kötetben adta ki nagy példányszámban. Utána 2008-ban, Molnár V. József kezdeményezésére, a budapesti Ős-kép Kiadó ügyvezető igazgatója, Molnár Zoltán újra megjelentette.

Fotó: Vargyasi Levente

‒ Miért pont Esztelnekre esett a választás; mit kell tudnunk a faluról?

‒ Esztelnek Háromszék keleti peremén elhelyezkedő falu, ahonnan szép anyag gyűlt össze a Jóbarát meghirdette Síppal-dobbal című játékgyűjtő versenyre egy ügyes, az enyedi kollégiumban tanítóképzőt végző kislány, Szász Veronka gyűjtésében. Ennek láttán, abban a nem bizonyított előítéletben is bízva, miszerint a peremvidéki, mezőgazdasággal foglalkozó falvak lakói a szomszédaiknál hagyományőrzőbbek, és annak tudtára meg ellenére, hogy rossz közlekedési viszonyai miatt csak késői átszállással és a szomszéd faluból csak gyaloglással lehet odáig eljutni, rá esett a választásom. Ott az is kiderült, hogy e faluban 1639 óta mindmáig Ferenc-rendi kolostor működik, és 1752-től 1808-ig gimnáziuma, iskolai színháza, könyvtára is volt. Kutatásom idején még élt a primori rangú Szacsvay család idős örököse. A személyében is kedvesnek, intelligensnek bizonyuló VI. osztályos Szász Veronkával tartós barátságot kötöttem. Később sajnos a férjével Amerikába települt ki, ahol meg is halt. Szomorú szeretettel emlékezem Rá, szüleire és a kiszállásaim idején szállást adó Kiss Zolti tanár bácsi családjára.

‒ Egy nagyszerű, szakmabeli embert rendelt melléd az Isten Demény István Pál személyében. Milyen volt ez a kapcsolat?

‒ Demény István Pállal a sors sajnos csak későn, 1984-ben, negyvenéves koromban hozott össze. Mindketten néprajzos muzeológusi állást töltöttünk be: ő Csíkszeredában, én Sepsiszentgyörgyön. Mindkettőnknek 1980-ban jelent meg az első könyve, neki a hősepikai poétikai jellegzetességeket felmutató Kerekes Izsák-balladáról, nekem az esztelneki gyermekvilágról. Korrekt, megbízható, szavahihető, szeretetre méltó személyisége, gondolkodásmódja és szellemi magatartása százszázalékosan megfelelt annak az elvárásnak, amit a férjválasztásban fontosnak tartottam. Érdemes volt arra, hogy felnézhessek rá. Folklór­filológusnak tartotta magát, aki kereste a magyarázatot a magyar samanizmus, a hősepika, a népdalok költői kifejezésmódjainak, motívumainak más kultúrákból is kimutatható párhuzamaira, összefüggéseire abban a hitben is, hogy azok új utak keresését, sőt, megnyitását is jelenthetik a tudomány számára. 1990-től a kolozsvári Akadémiai Folklór Intézetben dolgozott, ahol számítógépes adatbázisokba vezette a kiválasztott műfajú alkotásokat: népdalokat, mondákat. Családi életünk korai, hirtelen halála következtében csupán 15 évet tartott. Halála után a Folklór Intézet igazgatója néhány évre fél normával alkalmazott engem az intézeti munkássága folytatására. Kéziratban maradt munkáit két kötetben kiadattam.

‒ Kérlek, sorold fel könyveid címét és a megjelenés évét.

‒ Gyermekvilág Esztelneken (1980); A székely népviselet (1997); Székelyek ünneplőben. Színek és formák a székelyföldi népviseletben (Haáz Sándor rajzaival és színes viseletképeivel, 1998); Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány. Néprajzi egyetemi jegyzetek 4. KJNT – BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék (2008); Gyermekvilág Esztelneken. 2. kiadás (2008); Nyiss kaput, új bíró! Népi játékok szimbolikus üzenete (2017); Főnemesek a múló időben. A zabolai gróf Mikes nemzetség uzoni ága és rokonsági köre (2020).

‒ Milyen díjat és kitüntetést kaptál?

‒ A Kultúra Szabadságáért Díj (Kovászna Megyei Művelődési Felügyelőség, 1991); a Kiss Áron Magyar Játéktársaság Elismerő oklevele és Kiss Áron-díja (1996); az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Bányai János-díja (2003); Emléklap az Eötvös Loránd Tudományegyetem Néprajzi Intézetének 70 éves jubileuma alkalmával (2004); az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja (2006); Györffy István-emlékérem (2006); Lotz János-emlékérem (2011); Györffy István-emlékérem (2015); a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2019); a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíja (2019); Háromszék Kultúrájáért Díj (2021); a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata Erdélyi Zsuzsanna-díja (2023).

‒ Kedves Klári! Szeptember 4-én leszel 80 éves. Isten éltessen az emberi kor végső határáig.

Székely Ferenc